A Kaptár – kritika

A Milla Jovovich főszereplésével készült hat Kaptár-filmnek csak nyomokban és nagyon laza szálakon volt köze az eredeti Resident Evil-játékokhoz. Paul W. S. Anderson rendező átvette az alapkoncepciót, néhány ikonikus elemet, de a történetet, a karaktereket és a hangulatot szinte teljesen a saját elképzelései szerint alakította. Na, ugyanez a helyzet Zach Cregger mozijával is, de egészen más megközelítésben. Mondjuk ha a Resident Evil-játékokat a szó szoros értelmében túlélőhorrorként kezeljük, a mostani film még közelebb is áll az alapműhöz.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

2002-ben nem dobott hátast a világ A kaptártól, mert bár akadtak benne kifejezetten jó szekvenciák, és a kivitelezéssel sem volt különösebb gond, az olyan, gamerek által kedvelt karakterek helyett, mint Jill, Leon vagy Chris egy teljesen új szereplő, Alice került középpontba. Persze volt T-vírus, Racoon City, zombik meg szörnyek, de az egyszemélyes hadseregként funkcionáló protagonistával nehéz volt azonosulni. A 2026-os film viszont pont azért működik igazán, mert egy teljesen hétköznapi figurát sodor bajba, aki kis túlzással akár mi is lehetnénk. Az Austin Abrams által alakított Bryan egy „hétköznapi” szervfutár, aki kórházból kórházba szállít szívet, májat vagy éppen amire szüksége van egy betegnek, de közben fogalma sincs róla, hogy kell megtölteni egy fegyvert, pláne nem pontosan célozni.

forrás: IMDb / Sony / Columbia Pictures / TriStar

A sztori úgy kezdődik, hogy Bryan leszállít egy csomagot, miközben nem arcba tolt infómorzsákból telefonbeszélgetések formájában kiderül, hogy a kapcsolata zátonyra futott, röviden: retteg az apaság gondolatától. Bryan csak annyira infantilis, hogy ráismerjünk egy életközepi válságban rekedt fickóra, nem csináltak belőle egy idegesítő figurát, aki mindenen hisztizik, ezzel alátámasztva, hogy mekkora pancser valójában. Nem szeretek ilyen elcsépelt szóhasználattal élni, de az van, hogy a szerepet mintha Abramsre szabták volna, abszolút dicséret illeti a színész munkáját.

Mikor már éppen indulna barátnőjéhez, dupla pénzért megdobják egy fuvarral, amit készségesen el is fogad, az egyetlen bökkenő, hogy a cél Racoon City, ahová hólánc nélkül nem érdemes elindulni. Persze Bryannek az a remek ötlete támad, hogy sima gumikkal vág neki az útnak, s miközben újabb telefonbeszélgetéssel építik a karakterét, sikerül elütnie egy zombinőt, aki ekkor még nem akar mindenkit felzabálni. A fényképezés remek, a havas jelenetek abszolút betalálnak, ahogy Bryan szerencsétlenkedése is. Egy újabb remek ötlettől vezérelve a láthatóan borzalmasan festő hölgyet beülteti maga mellé a kocsiba, és nagyjából itt érünk el arra a pontra, amikor a film leleplezi, hogy mire számíthatunk a későbbiekben. Bénázás, horror, sötét humor és némi Resident Evil, ugyanakkor utóbbit kis adagokban, háttérben feltűnő utalásokkal kapjuk.

forrás: IMDb / Sony / Columbia Pictures / TriStar

Ez szerintem ebben a formában teljesen rendben van, alapvetően a játékok is eltávolodtak egy idő után a fő konfliktustól, gondolok itt a Biohazardra és a Village-re, így teljesen valid, hogy egy mellékszálon futó cselekményt követünk végig testközelből. Rendezői szempontból is érthető a megközelítés, elvégre minőségi játékadaptációt készíteni szinte lehetetlen, mindig lesznek rajongók, akik fanyalognak, és aranyszabály, hogy ami működik kontrollerrel a kézben, az nem feltétlenül fog moziban is. Cregger viszont ennek ellenére sem hűtlen az alapanyaghoz, van egy olyan érzésem, hogy a stábban többen akadnak Resident Evil-fanok, mert ha kicsit figyelünk, bőven találni olyan jelenetek, ahol visszaköszön a játékok esszenciája.

Gondolok itt például az operatőri munkára, ami szándékosan alkalmaz olyan beállításokat és szobapásztázásokat, amik a játékosok számára ismerősök lehetnek. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint a 2005-ös Doom-film végét, amit gyakorlatilag azzal akartak eladni, hogy FPS-nézetben követhettük a mészárlást félórán keresztül. Nem, ebben a filmben az ilyen snittek akkor kapnak helyet, amikor igazán szükséges, és nem azért, mert muszáj.

forrás: IMDb / Sony / Columbia Pictures / TriStar

Spoilerek következnek!

Szóval Bryan és a zombinő együtt folytatják kalandjaikat a csúszós aszfalton Racoon City irányába, mígnem egy rendőr is beszáll a buliba, levillogtatva a furcsa párost az éjszakában. Meglepő módon nem jönnek olyan klisék, ami a Bryan kezén kattanó bilincset vetíti előre, helyette az egydimenziós rendőr értelmezhető döntéseket hoz, életszerű benyomást keltve. Az immerzió táplálása ezekkel az apró momentumokkal történik, ezt törik meg jó ütemben a vérengzős részek, amik egyenes arányosságban érkeznek a játékidő előrehaladásával. Sajnos pont ez ront az élményen, mert a film kettészakad, s míg az első fele egy remekül építkezős klasszik horror humorral fűszerezve, addig a második fele inkább eszeveszett trancsírozós rohanás.

Viszont ettől még nem lesz gyenge a film, mikor már azt hinné az ember, hogy a második etap feledteti az elsőt, mindig történik valami, ami szintvonal fölé húzza a minőséget. Ez a minőség szinte teljes egészében Bryanhez köthető, aki a történet végére sem tanul meg rendesen fegyverrel lőni, helyette viszont úgy parázik és olyan dolgokat tesz, mint amit bármelyikőnk tenne egy ilyen helyzetben. Ez a legnagyobb különbség Milla Jovovich-filmjei és a mostani között, mert míg előbbinél borítékolható volt a „győzelem” az op-karakter miatt, jelen esetben végig a levegőben lóg Bryan sorsa.

forrás: IMDb / Sony / Columbia Pictures / TriStar

Tudunk érte izgulni, tudunk rajta nevetni a szó legnemesebb értelmében, mert amiket összebénázik a vásznon, azt nehéz reakció nélkül hagyni. Emellett meg is értjük őt, a sztori végéhez közeledve ráadásul egy épkézláb megvilágosodást kapunk részéről, amivel további réteggel nyer értelmet az addigi kálvária. Az egész filmre jellemző, hogy a nézőre hagyja a gondolkodást, miközben nem is akar többnek látszani annál, ami. Ez igaz a sztorira, a vírus terjedésére és Bryan kapcsolatára is.

Groteszk jelenetekből nincs hiány, akinek gyengébb a lelkivilága, simán el tudom képzelni, hogy lesz olyan pont, aminél felfordul a gyomra. Ilyen például a lakókocsis jelenet, vagy en bloc a végkifejlet, ami egyáltalán nem kiszámítható. Utóbbi nagy szó napjainkban, mert ugyan tudjuk, hogy happy end, függőben hagyott befejezés vagy totális összeomlás vár ránk, az utolsó pillanatig kétséges, hogy hova futnak ki az események. Ami biztos, hogy a stáblista megjelenésekor eleinte senki nem fogja tudni eldönteni, hogy mit is látott az elmúlt másfél órában. Merthogy ez nem Resident Evil-film, de mégis, nem horror, de mégis, és nem vígjáték, de mégis lehet rajta nevetni. Azt hiszem, pont az ilyen produkciók azok, amiknél nem kell elemezgetni a látottakat sem közben, sem a film után, egyszerűen csak hátra kell dőlni, és engedni a bűnös élvezetnek, amit egy ilyen minőségi katyvasz ad nekünk.