A könyv, amire évtizedek óta vártunk

Ahhoz, hogy a könyvet értékeljük, nem is kell tudni, ki a szerző, nem fontos a személyiség mögötte. Ami itt van a lapokon, az tiszta szaktudás és nyers technológia. A divatos, album jellegű kortárs kiadványok korában a HVG Könyvek által most megjelentetett kötet öregesnek tűnik, hiszen nincsenek fotók, nincsenek celebek, divatos-gyors-egészséges fogásokra sem került hangsúly. Cserébe ez szakkönyv, de abból a fajtából, ami nemcsak a profiknak alkalmas, hanem mindenkinek, aki odaállna a tűzhely mellé, és valamit főzne, jobbat, mint eddig, tanulva minden elmosogatott tányérból.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Mégis, ki ez a nő?

És itt jön be Julia Child mint ember. Az ő célja pont ez volt; előbb saját magát fejlesztette, majd olvasók és tévénézők millióit, éveken át. Pedig a majdnem 190 centi magas lány nem úgy indult, mint a konyha szerelmese: 1934-ben végzett a Smith főiskolán, ahol humán tantárgyakat, angolt és történelmet tanult. Előbb New York felé vette az irányt, ahol a W&J. Sloane lakberendezési cég reklámszakembereit segítette gépírónőként, majd három évvel később visszatért szülőföldjére, hogy kaliforniai lapoknál dolgozzon újságíróként.

forrás: Zirig Árpád / InStyle Men

Így néz ki 768 oldal, egy kiló húsz dekás kiszerelésben

Amikor Amerika belépett a világháborúba, azonnal jelentkezett katonai szolgálatra, de önéletrajzi források szerint pont a magassága miatt utasították el – a mai CIA elődszervezeténél, az Office of Strategic Servicesnél (OSS) kezdett dolgozni előbb gépíróként Washingtonban, majd előléptették szigorúan titkos kutatónak. Azt, hogy közvetlenül William Joseph Donovan tábornoknak dolgozott, majd Srí Lankára és Kínába ment titkárságvezetőnek, csak azért tudjuk, mert celebstátusza okán, történelmi érdekességből Julia Child aktáinak titkosítását 2008-ban feloldották.

Férjével munka közben ismerkedtek meg – ő szintén az OSS embere volt. Amikor Paul Cushing Child az amerikai külszolgálatnál (United States Foreign Service) kezdett dolgozni, 1948-ban Párizsba költöztek – Julia itt csodálkozott rá a kifinomult francia gasztronómiára, írásaiban, nyilatkozataiban többször egyfajta felszabadulásként jellemezte az új helyzetét.

Minden nap jobbá válni

Nem szeretett semmit félig csinálni, vagy éppen csak belefogni valamibe: tudta, ahhoz, hogy valami jól működjön, teljes testtel bele kell állni, így mind a 188 centijével és az ezt tetéző magas sarkújával berobogott a legendás Le Cordon Bleu szakácsiskolába. Miután végzett, még a kerek kis szemüvegéről és a vicces bajszáról könnyen felismerhető Max Bugnard séfet is rábeszélte, hogy adjon magánórákat neki.

forrás: Zirig Árpád / InStyle Men

Nem látványos, de hihetetlenül értékes szakkönyv

A szakácskönyv ötlete viszont nem az övé volt: a Cercle des Gourmettes női főzőklubban találkozott Simone Beckkel és Louisette Bertholle-lal, akik éppen francia receptgyűjteményt állítottak össze az amerikaiaknak. Ők ketten beszélték rá Julia Childot, hogy szálljon be. A következő évek a főzéssel, írással, receptvariánsok tesztelésével és tökéletesítésével teltek: a könyvre előszerződést kötő Houghton Mifflin kiadó azonban kihátrált, megrémítette őket az összetett, minden részletre elképesztően ügyelő, enciklopédikusan sokrétű szöveg. Nagy veszteség lett volna, ha a kézirat fiókban marad, de 1961-ben Alfred A. Knopf a hölgyek mögé állt, és megjelentette a Mastering the Art of French Cookingot.

A szerzők nem gondolták volna, hogy az éveken át tartó munkájuk ekkora siker lesz, de valahogy jókor érkeztek: a hatvanas évek légköre magában hordozta azt a kíváncsiságot, ami miatt az előkelőnek és izgalmasnak ható francia konyha hívószóvá válhatott. A lényeg azonban az volt, hogy Julia Child hatására új stílust teremtett a könyv – nem féltek a bonyolult, időigényes receptektől sem, ám végig úgy fogták az olvasók kezét, hogy az egyszerűbb ételektől a mesterfogásokig is eljuthatott az, aki követte a brutálisan alapos leírásokat.

A minőséget mi sem bizonyítja jobban, hogy A francia konyha művészete ma is forgalomban van, számos nyelven kiadják évről évre. Most már végre ugye magyarul is, így aki szeretne a legjobb forrásból tájékozódni, végre anyanyelvén is megteheti, mert annak ellenére, hogy a szerző amerikai, nem nagyon van a mi nyelvünkre fordítva ennél átfogóbb és professzionálisabb szakmunka a klasszikus francia konyháról. Az eszközökön és technológiákon túl megkapjuk a megszokott tartalmi felállást is: a gazdag levesek, a szent mártások, a hagyományos tojásételek, a kötelező előételek és aprósütemények, a szexi halas tányérok, a legendás szárnyasok és a kötelező húsos fogások mellé jár a zöldségek gazdagsága, a hidegtálak eleganciája és a desszertek legyőzhetetlen regimentje is.

Helló világhír!

A közvélekedéssel szemben nem Child volt az első tévés szakács, de az biztos, hogy előtte senki nem gyakorolt ekkora hatást munkájával a televíziózásra. Akárhogy is nézzük, egy új műfaj született a közreműködésével, amikor 1962-ben vendégnek hívták egy felvételre, hogy a kamerák előtt süssön egy igazi francia omlettet. Szokatlan volt, de a nézők imádták, így innen már nagyon rövid út vezetett odáig, hogy 1963-ra önálló sorozatot kapjon The French Chef címen a WGBH tévécsatornán. Hatalmas siker lett, folytatások születtek, több társaság megvette a sugárzási jogokat, sőt, megszerezte az első olyan Emmy-díjat is, amit oktatóműsornak ítéltek oda.

Számomra Julia Child egyértelmű példakép. Egyrészt félelmetes magabiztosságot szerzett a konyhában, tökéletesen és szórakoztatóan írt és forgatott ételekről, precízen szerkesztett könyveket és gasztronómiai írásokat, másrészt megmutatta, hogy 51 évesen, bántó fejhanggal, kevésbé előnyös külsővel is elérhető a megérdemelt világhír, ha valaki átlagon felüli akarattal és minőségben dolgozik. Ha összeszedem magam, akár még belőlem is lehet valaki.