A menekülő ember (2025) – Kritika

Egy bizonyos Richard Bachman neve alatt – ami valójában Stephen King egyik írói álneve – 1982-ben megjelent egy regény, melynek főhőse Benjamin Richards volt. A novella szerint a történet 2025-ben játszódik, viszont az 1987-es filmben 2017-re tették az eseményeket. De nem ez volt az egyetlen történeti módosítás az irodalmi mű és a mozi között, így inkább feldolgozásnak mondhatnánk azt a filmet, semmint szó szerinti adaptációnak.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Az akkori forgatókönyvet a ’80-as, ’90-es évek egyik legtermékenyebb írója, Steven E. de Souza jegyzi, akinek olyan klasszikusok köthetők a nevéhez, mint a 48 óra (1982), a Kommandó (1985), vagy épp az első két Die Hard-mozi – csak hogy néhányat említsek.
És hogy ne érjen véget a filmes legendák megemlékezéséről szóló rovatunk, a ’87-es mozi rendezője sem volt akárki: a Starsky és Hutch című sorozat címszereplőjeként hírnevet szerző, majd rendezői babérokra törő Paul Michael Glaser ült a direktori székbe.

forrás: Paramount Pictures / UIP-DunaFilm

Visszanézve ma az első feldolgozást, talán többet mosolygunk rajta, mint izgulunk, de annak a korszaknak ez egy nagyszerű lenyomata volt az akciómozik terén. Minden megtalálható benne, ami a ’80-as, ’90-es évek akciófilmjeire oly jellemző volt: a szintipopos aláfestő zenék és betétdalok, a csinos női mellékszereplő, aki sokat nem tesz hozzá a történethez, de a film romantikus szálát megteremti, és persze a teátrális akciójelenetek. Ebben az időszakban Schwarzenegger már befutott akciósztár volt, és olyan produkciók álltak a neve mögött, mint a Conan, a barbár, a Kommandó és persze az első Terminátor film. Viccesen, egy erre utaló poént is beleírtak a ’87-es A menekülő emberbe, ami szintén a korszak sajátos humorát tükrözi.

Érdekes volt látni, hogy közel 40 évvel ezelőtt hogyan képzelték el azt a világot, amelyben ma élünk. Valahol szomorú is, hogy minden jövőben játszódó mozi valami nagyon drasztikus jövőképet vizionált. Ahogyan a Schwarzenegger-féle alkotásban már 1997-re egy elnyomó hatalomban élő, földönfutó emberiséget képzeltek el, míg a Dűne vagy a Mad Max filmekben valamilyen sivatagi életformát szánnak az emberiségnek. Talán a Vissza a jövőbe 2. volt azon kevés filmek egyike, amely bizonyos pontig színesebb, futurisztikus világot álmodott meg – a Trumpos áthallástól eltekintve.

forrás: Paramount Pictures / UIP-DunaFilm

És el is érkeztünk az új A menekülő emberhez, mely az eredeti regényhez hűen 2025-ben játszódik. Sőt, az első mozitól eltérően sokkal inkább követte az eredeti mű alaptörténetét. Az új adaptáció tehát nem a ’87-es film remake-je, hanem a forrásanyag sokkal hűségesebb feldolgozása.

Az Edgar Wright rendezte mozi főhőse Ben Richards, akit Gen Powel alakít. A mostani adaptációban főhősünk egy családos ember, aki önszántából, illetve a korrupt rendszer hozta élethelyzet miatt vesz részt A menekülő ember című műsorban. Ben kislánya súlyos beteg, a felesége pincérnőként dolgozik, őt pedig feketelistára tették a munkaügyi központban. Így nem marad más választása: jelentkezik erre az embervadászatra, ahol ő lesz a préda. Ha sikerül túlélnie az üldözést, akkor 30 nap elteltével övé lesz az egymilliárd dollár. Ehhez persze minden nehezítést „megkap” a játék ötletgazdájától, Dan Killiantól (Josh Brolin), aki egy ötfős vadászcsapatot küld a nyomába, és motiválja a lakosságot is némi jutalékért cserébe, ha feldobják a menekülőt.

forrás: Paramount Pictures / UIP-DunaFilm

A 133 perces mozi tényleg egy végtelennek tűnő rohanás. Bár nem annyira futurisztikus, mint elődje volt, az alaptörténet mégis magában hordozza a sci-fi elemeit bizonyos mértékig.
A film erős társadalomkritikát is magában rejt, így egyáltalán nem nevezhető egyszerű „popcorn-mozinak” – legalábbis azok számára, akik belelátnak a mögöttes mondanivalóba. Főleg a média manipulációira hívja fel a figyelmet: arra, hogy az embereket mennyire könnyű befolyásolni és akár hazug információkkal félrevezetni. A nézettség és a profit itt is az első, még akkor is, ha ez emberek életébe kerül. A menekülő ember a maga filmes eszközeivel, bár olykor elég drasztikusan, de hatásosan az arcunkba tolja ezeket a tényeket.

Nemcsak az akció és a túlélés van fókuszban, hanem a média-diktatúra, a valóságshow mint propagandaeszköz témaköre is. És itt egy plusz fricskát is kap az amerikai társadalom, ahol kifigurázva jelenik meg például a Kardashian-valóságshow.
A film legfontosabb társadalomkritikai vonala a média és a hatalom összefonódása. Ebben a disztópiában a kormány valóságshow-kkal altatja el a népet, miközben a „Running Man” nevű halálos játékban az emberek szó szerint az életükért futnak — mindezt a közönség szórakoztatására. A média képes manipulálni, átformálni az igazságot, és elérni, hogy az emberek saját elnyomásuk nézői legyenek.

forrás: Paramount Pictures / UIP-DunaFilm

Ben Richards karaktere nem klasszikus hős, hanem egy kényszerhelyzetbe sodródott ember, aki csak a családját próbálja megmenteni. A filmben a lázadás nem heroikus, hanem tragikus és emberi. Richards nem választja, hanem belekényszerül a hősi szerepbe. A szabadság ára itt nem dicsőség, hanem önfeláldozás – néha az ellenállás pusztán túlélés.

A film egyik legaktuálisabb kérdése: mi számít valóságnak egy manipulált világban? A játékshow-ban a képek, adatok, sőt az emberek sorsa is szerkeszthető, azaz a nézők azt hiszik, amit látni akarnak.

A show egyik legmegdöbbentőbb eleme, hogy a halál is csak tartalom — egy újabb klip, egy „good moment”. A társadalom annyira érzéketlenné vált, hogy a nézők már nem embereket, hanem „karaktereket” látnak. A film ezzel azt üzeni, hogy ha a szórakozás felülírja az empátiát, a civilizáció maga is játékká válik. A vizuális elemek — a hideg, steril színek és a show-világ neon-esztétikája — mind ezt a dehumanizált világot hangsúlyozzák.

forrás: Paramount Pictures / UIP-DunaFilm

A menekülő emberben Dan Killian figurája a „narratíva-gyártó” prototípusa: ő írja a sztorit, manipulálja az eseményeket, hogy a közönség mindig a megfelelő hőst és ellenséget lássa. Ezzel pedig azt üzeni a film, hogy a hatalom a történetmesélés monopóliumával uralkodik. Aki elmondja a sztorit, az irányítja a valóságot.

A film nemcsak rendszerkritika, hanem emberi dráma is. A végső rétege mégis emberi: Ben Richards küzdelme nem pusztán politikai, hanem személyes. A család, a szeretet és a bűntudat az, ami a karaktert előrehajtja. Még a legelidegenedettebb világban is marad valami, amiért érdemes harcolni — ez pedig nem más, mint az emberi kapcsolat.

A film záró jelenete (spoiler nélkül) direkt módon ránk, a nézőre mutat vissza. A közönség reakciói a filmben a mi viselkedésünket tükrözik: élvezzük-e az erőszakot, miközben elítéljük? A film utal rá, hogy a néző nem ártatlan. A fogyasztásunk fenntartja a brutalitás kultúráját. Ezzel megüt egy kritikus hangot is: ez a film morális tükre nemcsak a társadalomról, hanem a befogadóról is szól.

forrás: Paramount Pictures / UIP-DunaFilm

Mindazonáltal szép gesztus volt a film készítőitől, hogy egy ponton tiszteletüket fejezték ki Schwarzenegger felé — ez a mozi egyik legviccesebb jelenete, de ezen kívül (sajnos) többet nem ad hozzá.

Az élesebb szemű rajongóknak feltűnhet, hogy Brolinnak annyi természetesség van a mosolyában, mint egy kólában az egészséges összetevők. A színész egy interjúban erre ki is tért: a karakter számára tökéletes műfogsort készítettek – mondván: „az igazán játékshow-executive-öknek tökéletes doktorfogaik vannak.” Ez is jól mutatja, hogy a film készítői mennyire figyeltek még az apró részletekre is.

Bár látványos és pörgős a film (főleg IMAX-ben), jó néhány hiányosságot is rejt magában. A narratíva és a hangulat érzékelhetően hullámzó.

forrás: Paramount Pictures / UIP-DunaFilm

Wright egyébként nem csupán megrendelésre készítette ezt a mozit, hanem szívügyének is tekintette. Már 2017-ben írta a Twitteren, hogy fiatalkora óta ismeri a forrásművet (The Running Man, 1982), és ha valaha remake-et csinálna, ez lenne az. Így számára ez nemcsak munka, hanem egy álom beteljesülése is volt.

Ami a többi szereplőt illeti: több ismert színész is feltűnik mellékszerepben. Colman Domingo a ripacs műsorvezetőt, Bobby T-t alakítja, William H. Macy, Ben régi barátjaként jelenik meg, és ott van Michael Cera is, aki a történet egyik legfurcsább figuráját, a rendszerellenes forradalmárt, Leton Parrakist kelti életre.

forrás: Paramount Pictures / UIP-DunaFilm

Összességében ennek a feldolgozásnak egyik legnagyobb erőssége, hogy nem az 1987-es film modernkori másolata, hanem az eredeti regény történetét veszi alapul. A 2025-ös A menekülő ember nemcsak egy modernizált újraértelmezése egy klasszikusnak, hanem éles társadalmi tükör is, amely a média és a hatalom veszélyes összefonódására figyelmeztet. Edgar Wright adaptációja emberibb, földhözragadtabb és gondolatébresztőbb, mint elődje – még ha nem is hibátlan. A film az akció mögött mély erkölcsi kérdéseket feszeget: mit ér az igazság, ha a valóság is manipulálható?

Végül pedig szembesít minket azzal, hogy nézőként mi magunk is részesei vagyunk annak a gépezetnek, amelyet elítélünk.

Még több kritikát olvashatsz Dörgő Dániel tollából a Dan-Cinema oldalán!