Az "emberkertek" sötét története

A „human zoo” vagy egykori finomított nevén az etnográfiai kiállítás a 19. és 20. század fordulójának legdurvább kulturális szégyenfoltja. Egy olyan kor emléke, amelyikben a civilizáció köntösébe bújtatott önzés látványossággá emelte a lenézést és a rasszizmust. Persze ezt hajdanán korántsem tartották etikátlannak, inkább a korszellem velejárójának, ugyanakkor kétségtelen, hogy a civilizáció képes a pozitív változásra, még ha nem is a kellő mértékben és a megfelelő sebességgel.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Amikor a nyugati hatalmak gyarmatosították a fél bolygót, nemcsak nyersanyagot és földet raboltak az őslakosoktól, hanem gyakran az életüket is. A világ csodáit prezentáló állatkertek új fajokkal gazdagodtak, amiknek tartási formáját napjainkban nemcsak elítélnék, konkrétan üldöznék is, nem beszélve arról a borzalomról, amit emberi kiállításként emlegetünk a történelemkönyvek sötét lapjain. Nem is kell sokat visszamennünk az időben, elég csak az 1870-es évekig, amikor szó szerint iparágak épültek arra, hogy a távoli kontinensek őshonos lakóit Európa és Amerika nagyvárosaiba szállítsák kiállítási céllal.

Az elhurcolt, többnyire afrikai és észak-amerikai törzsekből kiragadott embereket bezárták egy szűk területre, saját otthonukra aligha hasonlító álkunyhók közé, miközben arra kényszerítették őket, hogy őslakos öltözékeikben, esetleg félmeztelenül viselkedjenek úgy, mint holmi primitív emberszabásúak. Mindezt természetesen belépődíjért cserében tárták a látogatók elé. Nem egyedi esetekről beszélünk, New York, London, Párizs, Berlin és többek között Brüsszel mind-mind nyitottak saját "embermutogatókat", amik jobban vonzották az arra fogékonyakat, mint az egzotikus állatokat felvonultató parkok. Sőt, az „emberkertek” nem csupán városi szórakozásnak minősültek, a Világkiállítások (például az 1889-es és 1900-as párizsi kiállítások) központi elemeiként funkcionáltak.

Napjainkban a történelem e szégyenfoltját a kongói mbuti törzsből származó Ota Bengával kötik főként össze, többek között azért, mert róla maradt fenn számos megdöbbentő fotó és feljegyzés. Őt 1906-ban a New York-i Bronx Állatkert majomházába zárták, egy orangután mellé. Azzal próbálták nyugtatni az ezrével tóduló tömeget - nem mintha érdekelte volna a humanizmus az informálatlan közönség jelentős részét -, hogy ő a hiányzó láncszem az evolúcióban. Hogy egy érző emberről van szó, meg sem fordult a fejekben, sőt úgy bántak vele, mint egy állattal. A gyerekek kicsúfolták, a felnőttek mogyorót dobáltak neki, miközben különböző „trükkökre” biztatták. A legitimizálás nemcsak abban merült ki, hogy csupán az evolúció hiányzó láncszemeként tekintettek rá, a nagyszabású kiállításokon tanulmányként szemlélték a ketrecbe zárt férfit, akinek primitív civilizálatlanságát a modern társadalom hivatott feljavítani. Ota Benga végül 1916-ban az átélt traumák hatására öngyilkos lett.

Bár sokan úgy gondolják, ez a 19. század förtelme volt, az utolsó „kongói falut” valójában 1958-ban, Brüsszelben mutatták be a Világkiállításon - kevesebb, mint hetven éve. A látogatók érméket és banánt dobáltak a kerítés mögött lévő afrikai gyerekeknek, viszont a felháborodás az egyre növekvő többség részéről elég volt ahhoz, hogy a kiállítást idő előtt beszüntessék. Az "emberkerteket" ezzel végleg bezárták, viszont érdemes belegondolni, vajon mit reagálnánk, ha egy földönkívüli, nálunk sokkal fejlettebb civilizáció úgy döntene, hogy találomra néhány ezer embert hazavisz, pusztán saját szórakoztatása céljából. Vajon az empátia részükről is megszűnne csekélynek tartott értelmünk miatt?