A babákat meglepi, ha egy felnőtt nem segít a másikon

Még beszélni sem tudnak, de úgy tűnik, már van elképzelésük arról, hogyan kellene viselkednünk egymással. Egy új kutatás szerint már a hat hónapos babák is arra számítanak, hogy egy felnőtt megvigasztal egy síró csecsemőt. Ha ehelyett egyszerűen tovább végzi a dolgát, a kicsik láthatóan nagyobb figyelmet fordítanak a furcsa helyzetre.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Az Illinois-i Egyetem kutatói 113 csecsemőt és édesanyjukat követték, a gyerekeket pedig 6, 9 és 12 hónapos korukban vizsgálták. A kísérlet során a babák édesanyjuk ölében ülve néztek videókat egy ismeretlen nőről, aki hétköznapi házimunkát végzett: például törölközőket hajtogatott, mosogatott vagy zoknikat válogatott.

Ezután egy babasírás hallatszott. Az egyik változatban a nő odament a babakocsihoz, megigazította a takarót, ringatta a kocsit és megnyugtatta a gyereket. A másikban nem törődött a sírással, hanem folytatta a házimunkát.

Feltűnt nekik, hogy valami nincs rendben

A kutatók azt figyelték, mennyi ideig nézik a csecsemők a két jelenetet. Ez egy régóta alkalmazott fejlődéspszichológiai módszer: ha egy baba tovább néz egy szokatlan eseményt, az arra utalhat, hogy az nem felel meg annak, amire számított.

Az eredmény elég egyértelmű volt. A babák átlagosan 38,9 másodpercig figyelték azt a jelenetet, amelyben a nő figyelmen kívül hagyta a sírást, míg a vigasztalást bemutató videót 33,2 másodpercig. Hasonló mintázat jelent meg 6, 9 és 12 hónapos korban is. A kutatók szerint ez arra utal, hogy már az első életévben létezhet egy kezdetleges társas elvárásunk: ha egy kisbaba bajt jelez, a közelében lévő felnőtt reagál rá.

Az eredményt azért sem lehet egyszerűen úgy értelmezni, hogy a nagyobb gyerekek már megtanulták ezt a szabályt. A hat hónaposoknál ugyanis ugyanúgy megjelent a különbség, mint a 12 hónaposaknál.

A saját tapasztalataik is számíthatnak

A vizsgálatnak volt egy másik, érzékenyebb eredménye is. Az édesanyák minden mérési időpontban kitöltöttek egy kérdőívet az előző héten tapasztalt depresszív tüneteikről. Ez nem depressziódiagnózis volt, és a résztvevők többségénél nem mértek emelkedett értékeket.

Minél több ilyen tünetről számolt be egy anya az adott időpontban, annál kisebb különbség mutatkozott a gyereke reakciójában a vigasztaló és a sírást figyelmen kívül hagyó felnőtt között. Vagyis ezek a babák kevésbé tűntek meglepettnek attól, ha egy felnőtt nem reagált a sírásra.

Ebből azonban nem következik, hogy az anya mentális állapota megváltoztatta a gyerek társas elvárásait. A korábbi depresszív tünetek nem jelezték előre megbízhatóan a baba hónapokkal későbbi reakcióját, és a kutatás azt sem mérte, hogyan reagáltak az édesanyák saját gyermekük sírására.

A tanulmány inkább egy érdekes ablakot nyit arra, milyen korán kezdjük megfigyelni mások viselkedését. Jóval azelőtt, hogy egy gyerek el tudná mondani, mit jelent számára a segítség vagy a gondoskodás, már feltűnhet neki, ha egy felnőtt nem úgy viselkedik, ahogyan várná.