Kígyók a paradicsomban – Forgatás az Istenek szigetén

Balin máshogy mennek a dolgok mint idehaza, ezt már régóta tudom. Életemben először 11 éve léptem erre a misztikus földre, ahol azóta összesen körülbelül másfél évet töltöttem. Ezen a szigeten egyszerre van jelen minden: vulkánok, dzsungel, majomhordák, tengerpart, rizsföldek, földrengések, forró éjszakák és hűvös hegyi erdei utak egyaránt. Ebből kifolyólag már az utam első hetében is volt mit újra felfedeznem, amíg a forgatásra készülve a felszínt kapargattam idén márciusban.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

forrás: Csapó András

A Tanah Lot templom Balin

Na, de miért pont Bali, és miért pont a kígyók? Mióta az eszemet tudom, két dolog érdekel igazán: a természet és a távoli kultúrák világa. Ennek tökéletes ötvözete volt az Istenek szigete és az ott élő kígyók. Mindig is érdekelt a hüllők világa, és tapasztalatból tudtam, hogy Balin nem nehéz találkozni velük. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy a kígyók itt sem tartoznak a legkedveltebb állatok közé, bár a hindu vallás sokkal jobb színben konzerválta ezeket az élőlényeket, mint az általunk ismert keresztény hagyományok. A kísértő gonosz helyett sokszor bölcs és védelmező szerepük van a keleti filozófiákban. Ennek egyik legkézenfekvőbb példája, hogy a templomok bejáratául szolgáló korlátok általában díszesen faragott, kígyótestű sárkányok. Ezen a szálon indultam el, és próbáltam lefedni az emberek és kígyók kapcsolatát.

forrás: Csapó András

Templom a tavon

2017-ben egyetemi ösztöndíjjal töltöttem egy évet a szigeten: indonéz nyelvet és kultúrát tanultam az Udayana Egyetemen, Denpasarban. Az itt szerzett ismeretek nélkülözhetetlen alapot adtak ennek a dokumentumfilmnek az elkészítéséhez. Utólag visszagondolva a legnehezebb feladat nem az volt, hogy közel kerüljek a kígyókhoz, hanem az, hogy elnyerjem a hozzájuk vezető úton a szakértők bizalmát. Ez olykor könnyebben, és volt, hogy nehezebben ment. De mivel készítettem már interjút bennszülöttekkel és tudósokkal is, bíztam a meglévő tapasztalataimban, hogy megtalálom majd a kettő között a legjárhatóbb utat. Szerencsére így is lett, és pár hét elteltével már szabad bejárásom volt több különböző csapathoz, akik valamilyen formában kígyókkal foglalkoztak a szigeten.

forrás: Csapó András

Tenyészközpont Balin

Volt, aki tenyésztőközpontot üzemeltetett, és több, mint ezer kígyót gondozott, köztük rengeteg halálos mérgűt. És voltak, akik azzal csiszolták egyre tisztábbra a karmájukat, hogy a lakott területre tévedt kígyókat mentették ki a riadt emberek házaiból, és engedték vissza őket a természetbe. Ezek a találkozások sajnos nem mindig végződnek békésen, és általában a kígyók húzzák a rövidebbet. Mivel azonban több, emberre is halálos méreggel rendelkező faj él a szigeten, és ellenméregből sajnos kevés van, néha egy-egy ember is áldozatul esik a kéretlen találkozásnak. A helyi kígyómentők ezért mint kettős ügynökök próbálják fenntartani a békét, és arra törekednek, hogy az emberek és a kígyók békében élhessenek egymás mellett.

Pár hét elteltével a helyszínek tárt karokkal vártak, a téma kiforrt, a látványvilág kifogástalan volt, így már csak a megvalósítás maradt hátra. Az elmúlt tíz évben forgattam már több filmet, és volt köztük jó pár hasonló expedíciós kaland, de eddig mindig volt fix csapat körülöttem. Idén viszont úgy alakult, hogy vagy nekiindulok egyedül, és a vállamra veszem az egész folyamatot, vagy maradok otthon, és álmodozom tovább az ideális körülményekről. Kisebb számvetés után az első verziót választottam, és nekiindultam a világ másik felének.

forrás: Csapó András

Vipera a tenyészközpontban

Tudtam, hogy ez az út tele lesz kompromisszumokkal, és nem lesz háromfős kameracsapatom, akik majd cipelik a kábeleket és húzzák nekem a fókuszt, miközben rohanok a többméteres pitonok harapása elől. Így egy olyan mobilis, „run and gun” szettet készítettem össze, ami elfért a hátamon és a robogóm csomagtartójában. Azt is előre tudtam, hogy vagy a kényelmes és biztonságos kocsikázást választom – viszont órákat vesztegelek majd a hatalmas dugókban, miközben a bankszámlámról is égnek a rúpiák –, vagy bérlek egy 125 köbcentis Yamahát, és a nyakamba veszem a káoszt. Mivel volt már tapasztalatom a helyi viszonyokkal, az utóbbit választottam: tűzpiros paripámba bele is toltam 4000 kilométert a két hónap alatt.

Így minden forgatás kellő adrenalinnal indult már attól a pillanattól kezdve, hogy a helyszínre érkeztem. Természetesen ezt a szintet sokszor még tovább fokozták a körülmények. Egyik este például kígyókat kerestünk a rizsföldek és a dzsungel határán. Már a keskeny földsávokon való egyensúlyozás is felvitte a pulzusomat, hát még az, amikor megláttuk az első viperát az egyik bokor tövében, ahogy épp összetekeredve, türelmesen várta az áldozatát. Majd kibújtam a bőrömből örömömben, viszont méregzöld színe diszkréten jelezte, hogy jobb, ha csak távolról figyeljük őt.

forrás: Csapó András

Agung viperakeresés közben

Elkészítettem a felvételeket, és indultunk is tovább a sötét erdőben. Az itt élő viperáknak a vaksötét környezet velünk ellentétben nem okoz problémát, hiszen a szájuk felett elhelyezkedő gödröcskés szervükkel hőkameraszerűen tudják érzékelni a környezetüket. Ezért is vagyok hálás Agung barátomnak, aki a későbbiekben, amíg én egy ártalmatlan pici csigaevő kígyót filmeztem, csak annyit szólt: „András, lépj kettőt balra!” Azt megtanultam, hogy ebben a közegben nincs idő kérdezősködni: ha valaki szól, akkor engedelmeskedni kell. Így mikor megtettem a két lépést, és visszanéztem a sűrű növényzetre, ahova Agung zseblámpájának fénye vetült, konstatáltam, hogy egy meglett nőstény vipera épp a fejem mellett csimpaszkodott mindvégig egy faágon.

Ennél már csak az volt ijesztőbb, amikor egy kígyómenhelyen arról vettem fel egy jelenetet, hogy hogyan viselkedik a királykobra, ha találkozik az emberrel. Erről a fajról annyit érdemes tudni, hogy ez a világ legnagyobb mérgeskígyója, és egyetlen harapással annyi mérget képes fecskendezni az áldozatába, ami 20 felnőtt embert tudna a túlvilágra juttatni.

forrás: Csapó András

Adi és a királykobra

Na, de vissza a helyszínre: szóval ott állok szemben a kobrával és a befogójával, Adival, aki pont azt mutatja, hogy a kobra a mozgást követi, ezért is tudják a kígyóbűvölők irányítani őket a furulyájukkal. A prezentáció közben a kígyó egyszer-kétszer az ágaskodást harapással tarkította, emiatt csak félve kérdeztem meg tőle, hogy körbemehetek-e, mert csinálnék pár felvételt, ahol az ő arca is látszik, ahogyan szembenéz a kígyóval. Adi engedélyt adott, és mondta, hogy szépen lassan induljak el a kígyó mögé, amíg ő eltereli a figyelmét. Így is tettem. Én lekuporodtam a földre, és onnan filmeztem őket, viszont egy óvatlan pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a kobra megneszelt valamit, és szépen lassan elkezd felém fordulni. Amint a látómezejébe kerültem, azonnal megindult felém, én pedig hátrálni kezdtem, ahogy csak tudtam, és éreztem, hogy ha itt nem történik valami csoda hirtelen, akkor nekem lefőtt a kávé. Szerencsére történt: Adi az utolsó pillanatban egy határozott mozdulattal utánanyúlt a kobrának, megragadta a farkát, és visszarántotta maga elé – így hát kezdődött elölről a tánc kettejük között. Én aznapra befejeztem a forgatást, megköszöntem az égieknek, hogy nem történt nagy baj, és aludtam vagy tizenkét órát.

forrás: Csapó András

Királykobra

Az ilyen helyzetek megmutatták, mennyire fontos, hogy fennmaradjon az az ősi ismeret és tudás, amit ezek az emberek a mai napig birtokolnak és gyakorolnak. És amennyiben én csak egy picit is hozzátehetek a filmemmel az ő missziójukhoz, már volt értelme nyakamba venni mindent, és követni az ő világukat 60 napon keresztül.

forrás: Csapó András

A szerző, Csapó András a Batur vulkánnál