„A világ új kihívások elé állított bennünket, és ezt akkor éljük túl, ha képesek leszünk alkalmazkodni” - interjú dr. Goda Zoltán környezetmérnökkel

A harmadik generációs vízügyi szakember mégis azzal vált országosan ismertté, hogy saját Facebook-oldalán rendkívül közérthetően magyarázza el azokat a vízügyi problémákat, amelyekről csak ritkán beszélünk. Lokálpatriótaként természetesen szülővárosa, Baja és környezete áll a középpontban, de hivatásából kifolyólag a témákat igyekszik holisztikus megvilágításba helyezni.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Miként jutottunk el idáig?

Ez egy nagyon összetett és sokrétű probléma. Vannak helyi, országos és teljesen globális rétegei. Az alapvető probléma az, hogy a Dunában nagyon kevés víz van, mert kevesebb csapadék jut a Duna vízgyűjtő területeire. A meteorológiai okok messzire vezethetnek, de a lényeg, hogy bizonyos ciklonpályák, nagy léptékű légköri áramlások áthelyeződtek, és az elmúlt öt-hat évben egy tartósan aszályos időszak érkezett hozzánk. Amivel mi ehhez az egészhez hozzájárultunk, az leginkább a helytelen vízgazdálkodás. Annak idején Kvassay Jenő írta a „Vizeinkről” szóló elemzésében száz év távlatából, hogy azokat a vizeket, amelyeket most elvezetünk és lecsapolunk, a dédunokáink majd megpróbálják valahogy újra visszanyerni és visszavezetni.

Tehát a Széchenyi-féle nagy folyamszabályozás befolyásolta a jelent?

Jelentősen. A vízgazdálkodás, ami akkor futott, ezt hozta magával, és sajnos az ipari forradalom is ebbe az irányba alakította a világot. Az a fajta lineáris vízgazdálkodás, ami akkor elvárt volt, ma már nem fenntartható, ezt látjuk. A nagy folyamszabályozás előtt ugye volt egy Dunánk, ami szépen kanyargott, és a nagyobb árvizeknél még akár Kalocsát is elönthette (a város jelenleg nagyjából négy kilométerre fekszik a Duna medrétől). Ez persze jelentős vagyoni károkat okozott, és néha emberéletet is követelt. Mégis azokból a vizekből gazdálkodtunk a következő árhullámig, amelyek az árvíz során bejutottak a földekre, és ott elszivárogtak. A nagy folyamszabályozás után, miután a kanyarokat levágták, a Duna medre egyre csak mélyülni kezdett.

Magyarországon jelenleg nagyjából egy-két méterrel vagyunk az egykori fenékszint alatt, emiatt például sokkal nehezebben önti el a Duna a Gemenci erdőt, ami így szintén kiszáradásnak indult. A Duna medre pedig folyamatosan csak mélyül, ezért a becslések szerint évente nagyjából ötmillió köbméter mederanyag tűnik el a magyarországi szakaszról. Így a kérdés fele pont annyira hordalékmenedzsment, mint vízmenedzsment. A legnagyobb probléma ezzel az egésszel talán az volt, hogy a folyamszabályozást nem lett volna szabad abbahagyni. Évente vagy tízévente újra és újra hozzá kellett volna nyúlni a folyóhoz, felülvizsgálni a medrét, és karbantartani. Hiszen nem oldottuk meg a problémát azzal, hogy beépítettünk pár sarkantyút és kialakítottunk egy hajóutat. Így most ismét hozzá kell nyúlni a Dunához, ami nagyon-nagyon nehéz lesz. Ott a rengeteg nemzetközi egyezmény, és a hajóutat ettől függetlenül nem tehetjük tönkre.

forrás: Guld Péter / InStyle Men

Apropó, erdő. Sokan, akik jelenleg a Duna kiszáradása miatt aggódnak, árvíz esetén rendszerint a vízbe fulladó vadállományt féltik.

A természet teszi a dolgát, a körforgás állandó, és bár előfordul, hogy egy-egy vad elpusztul, azért ne feledjük, hogy egy vaddisznónak sokszor hét-nyolc malaca is lehet a következő évben. Így a vadállomány teljes kipusztulása irreleváns. Ez az ártéri erdők sajátossága. Ugyanakkor azt sem szabad elfelednünk, hogy a folyamszabályozás előtt az árvizek sem sújtották ilyen mértékben az erdőket, mert a mostani, esetenként ötméteres víz helyett nagyjából egy-két méter vízborítottság alakult ki.

Mi a véleményed azokról a pletykákról, miszerint tőlünk északabbra visszatartják a vizet a Duna menti országok?

Nem befolyásolja a mi helyzetünket. Nemrég mértek vízhozamot a kollégáim, és másodpercenként 860 köbméter víz érkezett, ami nem tragikus. A legnagyobb probléma továbbra is az, hogy nem folytattuk a folyamszabályozási munkát, és nem javítottuk például a medermélyüléseket. Az osztrákoknál lévő völgyzárógátak inkább azzal okoznak problémát, hogy a hordalékot fogják vissza, ami nekünk valóban hiányzik, de nem a vizet. Persze visszatart magának valamennyit, hogy folyamatosan biztosítani tudja a megfelelő üzemi vízszintet, de ez érdemben nem befolyásolja a mi problémánkat, hiszen egy csapadékosabb időszak után az ár hozzánk is megérkezik, tehát lenne vizünk.

Szóval kijelenthetjük, hogy a gondot inkább az okozza, hogy az út-, valamint vasúthálózathoz hasonlóan a Duna hazai szakaszának medre jelentősen leromlott, és mivel nem költöttünk rá az elmúlt száz évben, mostanra csúcsosodott a probléma?

Nagyjából igen. Ha több energiát fordítottunk volna a mederkarbantartásra, akkor nem lenne ennyire akut a helyzet. És persze majd most ismét csitrilliárdokról beszélünk hamarosan, de ha ezt elosztjuk ötven évre, teljesen más lenne a helyzet. A bős-nagymarosi vízlépcső hiánya például továbbra is gondot okoz, és ugyan sokan erőltetik, hogy a hazai szakaszra is vízlépcsőt kellene építeni, közben megfeledkezünk a terepviszonyokról. A Duna alsó szakaszán kilométerenként 5-8 cm-t esik a meder hossz-szelvénye, ilyen körülmények mellett aligha lehet hasznos, nagy méretű vízlépcsőt építeni. Kisebbeket, vagy akár fenékküszöböket el lehet képzelni a középvízi mederben, de ez inkább a vízügyi szakemberek feladata, nem az én asztalom. Azt tudjuk, hogy a Vízügyi Igazgatóságoknak régóta van azért tervük a folyamszabályozásra, illetve annak folytatására, és minden bizonnyal ez most újra előtérbe kerül. Bár azt hiszem, erősen módosítani kell.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy már egy méteres fenékküszöb is befolyásolhatja a hajózást és a hajózási útvonalat, amellyel szintén nemzetközi egyezményeket sérthetnénk meg. Szóval nagyon összetett kérdés ez jelenleg, mert a víz visszaduzzasztására meg valahogy szükségünk lenne.

forrás: Guld Péter / InStyle Men

Mennyire releváns még a kereskedelmi hajózás ebben a megváltozott világban?

Nehéz erre válaszolni, de általában azt mondom, hogy esetlegesen a Dunán közlekedő hajókat is érdemes lenne felülbírálni, és egy más építést alkalmazni. Láttunk már arra nagyon jó példákat, hogy akár sekélyebb merülésű hajókkal is lehet kiválóan közlekedni, de ez persze megint egy teljes nemzetközi felülvizsgálatot igényelne.

Mennyire befolyásolják a jelenlegi helyzetet az olyan nagyipari létesítmények, mint az akkumulátorgyárak vagy akár a paksi atomerőmű?

Környezetmérnökként nagyon utálom az akkumulátorgyárakat, ez tény. Viszont a Duna szempontjából nem hiszem, hogy bármit is befolyásolnak. Főleg az olyan akkumulátorgyárak, mint például a debreceni, sokkal inkább a felszín alatti víztestekre támaszkodnak. Az atomerőmű, bár valóban a Duna vizét használja a hűtésre, nagyjából annyit enged vissza, amennyit kivesz, az egyetlen, ami gondot okoz, az a hőszennyezés, mert a visszaengedett hűtővíz néhány fokkal melegebb, ez pedig hőcsóva jelenséghez vezet. Bár ez csak a meder bizonyos részeiben megfigyelhető, nem a teljes keresztmetszetben. Nyilván, érdemes lehet megvizsgálni ezeknek a hőcsóváknak a mederben kialakuló ökológiai jelenségeit, a kérdés most sokkal inkább az, hogy a jövőben vajon képes lesz az atomerőmű a számára szükséges mennyiségű hűtővizet kiemelni a Dunából?

Igaz, hogy egy klímakatasztrófa felé tartunk?

Véleményem szerint már abban vagyunk. Nem tudom, milyen bizonyítékra lenne még szükségük az embereknek, hogy ezt elfogadják. Adatokból alátámasztható, hogy mind a hőmérséklet-növekedés, mind a szén-dioxid-kibocsátás lineárisan növekszik, de volt két jelentős billenőpont, amikor kifejezetten megugrottak az erre mért adatok.

Először a nyolcvanas években, majd most, 2020 környékén volt egy nagyobb emelkedés a hőmérséklet tekintetében. Tény, hogy a szén-dioxid-kibocsátás 2020-ban kicsit alábbhagyott a világjárvány miatt, de ez sem volt jelentős. Ehhez jött még hozzá az is, hogy 2020 óta egy rendkívül aszályos időszak köszöntött be Magyarországon. Az elmúlt öt évben egy teljes évnyi csapadékmennyiség hiányzott, ami jelentős. Mindig is a szélsőséges időjárás volt a jellemző az országra, de most ez is átalakult, amit a statisztikával pontosan alátámaszthatunk. Ezért nagyon zsákutca azt hajtogatni, hogy volt már ilyen. Mert ez nem igaz. Nem volt még olyan az ország történetében, hogy júniusban tartósan 42 fok lett volna, miközben a legcsapadékosabb hónapnak kellett volna lennie. Egy-egy nap előfordulhatott esetleg, de nem tartósan.

A párizsi klímaegyezményben aláírt 1,5 fokot pedig már rég átléptük, hiszen kettő felé járunk. Az ipari forradalomtól a nyolcvanas évekig 0,3 fok felmelegedést mérhettünk, a maradékot pedig az elmúlt néhány évtizedben szedtük össze. Nyilván megértem a fazék vízben fortyogó béka esetét, hogy egyre inkább alkalmazkodunk a körülményekhez, de attól még nagyon is megváltozott minden.

forrás: Dr. Goda Zoltán

Tehet valamit az egyén?

Természetesen, az egyéni felelősségvállalás pont annyira fontos, mint a társadalmi. Akár a saját háztatásomból is tudok egy példát mondani. Ott van például a házam előtti terület, ami ugyan közterület, de nekem kell gondozni. Itt szándékosan nem nyírom a gazt, még akkor sem, ha a közterület-felügyelő felszólít. Inkább hagyom megnőni, és közben fokozatosan kicserélem talajtakaró növényekre. A meténg például pont ilyen. Szárazság idején nem a legszebb, viszont jól tűri, és ahogy esik egy kis eső, teljesen kivirul.

A saját portánkon való zöldítés rendkívül fontos, és nem úgy, hogy füvesítek, meg angol gyepet telepítek, amit aztán orrba-szájba locsolok. Azt kell tanulmányozni, hogy milyen növények bírják ezt a megváltozott éghajlatot. Azzal a növénnyel, ami augusztusban is jól néz ki, minden bizonnyal jól járunk. Ilyen például az eperfa, az akácfa vagy az ostorfa. Hiába volt egykor gyönyörű a gesztenyefasor, ha a mai időjárási körülményeket már nem tolerálja. Elgyengül, megbetegszik, és ki kell vágni. Ilyenkor nem megoldás a helyére új gesztenyefákat telepíteni. Vannak országok, amelyek az éghajlatváltozás terén már előttünk járnak, ilyen például Kazahsztán is.

A lényeg, hogy rengeteg nagy túlélő növény van, őket kellene szaporítani és telepíteni, mind a városokban, mind az otthonainkban, és akkor jelentősen javulna a mikroklíma az élettereinkben anélkül, hogy egész nap dübörögtetnénk a légkondit.

Hiszem, hogy a legveszélyesebb mondat ezekben az időkben a „mindig így szoktuk”, hiszen a világ új kihívások elé állított bennünket, és ezt akkor éljük túl, ha képesek leszünk alkalmazkodni.

Mi a véleményed az olyan kezdeményezésekről, hogy maradjanak el a tűzijátékok, és költsük a pénzt környezetvédelemre.

Nézd, nem a tűzijátékok elmaradása fogja megmenteni a világot, de környezetvédelmi szempontból tény, hogy rengeteg káros hatása van. Inkább úgy fogalmaznék, hogy szép gesztus lenne az erre elköltendő összeget a vizes élőhelyek megmentésére fordítani. Mert nem szabad elveszíteni egyet sem. Egy helyi példából kiindulva azt mondom: előbb mentsük meg a Sugovicát, minthogy élményfürdőt építünk a Petőfi-szigetre.

Menthető a Sugovica?

Igen, egyértelműen. A legfontosabb, hogy a Sugovica nem egy holtág, hanem a Duna egyik mellékága, ezért a vízügy kezelésében levő víztest. Jelenleg ők tudnának a legtöbbet tenni, hogy megmentsék. Ha kisétálunk a Türr István-emlékműhöz, látjuk, hogy kialakult egy óriási hordalékkúp, amely úgy funkcionál, mint kádban a dugó. Ha ezen képes átbukni a Duna, akkor befolyik a Sugovicába, de a jelenlegi alacsony vízállásnál ez nem egyszerű. Ennek a hordalékkúpnak a kotrásával jelentősen megnőhetnének az esélyei, mert a legnagyobb gondot az okozza, hogy nem cserélődik a víztest, ami jelentősen túlterhelt.

Horgászunk, strandolunk, hajózunk benne, miközben nem tud frissülni, ezért megindul az algavirágzás, a minősége pedig leromlik. Ugyanakkor remélem, hogy a kotráson kívül számos megoldást is megvizsgálnak majd. Lehetne adni neki egy folyást, ha integrálnánk a Szeremlei Sugovicával – ami jelenleg egy holtág -, de ahhoz rengeteg pénz kellene, mert azon a szakaszon szinte új medret kell építeni. És persze további tényezők is megváltoznának, mint például a vízfolyás sebessége, ezért a kockázatok miatt a hatástanulmány elengedhetetlen. Ettől függetlenül menthető.

forrás: Dr. Goda Zoltán

Egy globális kitekintéssel mit gondolsz a Velencei-tó állapotáról?

Mivel Magyarország egy medencében fekszik, jellemzően sekély vizű tavaink vannak. Ezért a jelenlegi, aszályos időszakban megindul egy párolgási folyamat, amelynek a következményei már szabad szemmel is jól láthatóak. A felszín alatti víztestekből való visszapótlás viszont nem jó megoldás véleményem szerint. Egyébként nemcsak a Velencei-tó, hanem a Fertő-tó és a Balaton is ilyen, ezért ha így folytatjuk, bekövetkezhet ezeknek a tavaknak a kiszáradása.

A Balatont is csúnyán kizsákmányoltuk, hiszen kiirtottuk azt a élővilágot, beleértve a nádasokat, amelyek a tó fennmaradását biztosították. A Balaton egyébként a szélsőséges tavak közé sorolható, mert a múltban az is előfordult már, hogy kiszáradt, de volt példa arra is, hogy teljesen kiöntött, és elárasztotta a környékbeli völgyeket. Viszont, ha azt akarjuk, hogy még száz év múlva is megmaradjon, akkor tennünk kell érte, és vissza kell adnunk egy részét.

Végül pedig egy sokakat foglalkoztató kérdés. A felszín alatti vizeink megvannak?

Igen, illetve el nem adtuk őket, ez hülyeség. Ami eltűnt, az sajnos ismét a párolgási veszteségnek a hatása. Ez pedig szintén összefügg az éghajlatváltozással. Becslések szerint tíz balatonnyi vízmennyiség hiányzik a felszín alatti vízkészletből a párolgás miatt, noha becslések szerint százezernél is több illegális kút működik Magyarországon. Mégsem ez az oka, hanem mert egyszerűen rossz gazdái voltunk a víznek. A vízveszteséget az éghajlatváltozás okozza, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Dunán még mindig jön víz, és néha esik némi eső is. Ha ezzel a kevéssel megtanulnánk jól bánni, a problémáink felét orvosolni lehetne.