Egyik csata a másik után – Kritika

Az Egyik csata a másik után egy műfajilag nehezen bekategorizálható alkotás lett. Van benne akció, dráma, fekete humor, krimi és némi thriller. Mégsem tűnik zűrzavarosnak, annak ellenére, hogy a 170 perces műsoridő alatt egy pillanatra sem akar leállni. Sőt, minden műfajból kihozza a maximumot.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Anderson a filmhez egy 1990-ben megjelent Thomas Pynchon-regényt, a Vinelandot vette alapul inspirációnak. Azért nem mondhatnám adaptációnak, mert, bár itt-ott észrevehetünk hasonlóságokat, alapjában egy teljesen új történetet kapunk. Anderson több saját történeti elemet is összefűzött a regénnyel.

Főhősünk Bob (Leonardo DiCaprio), a szélsőséges szervezet, a Francia75 radikális tagja. Ebbe a társaságba tartozik barátnője, Perfidia (Teyana Taylor) is, akivel gyermekük születik. Egy balul sikerült akció után a férfi és a nő útjai elválnak, Bob pedig álnéven új életet kezd. Csakhogy 16 év elteltével feltűnik újra egy régi ellenség, Steven J. Lockjaw ezredes, aki elraboltatja Bob lányát, Willát (Chase Infiniti). Bobnak nem marad más választása: meg kell mentenie gyermekét, amihez egykori bajtársai segítségére lesz szüksége.

forrás: Intercom

A produkciót 35 mm-es filmre, VistaVision kamerákkal forgatták, ami manapság már egyre ritkább, főleg a digitális korszaknak köszönhetően, de ezáltal magasabb képminőséget is kapunk.

A film költségvetése megközelítőleg 115–140 millió dollár volt. Ebből DiCaprio munkadíja a megszokott 25 millió dollárt tette ki. Ahhoz pedig, hogy nyereséges projektként könyvelhessék el, kb. 260–300 millió dollárt kell majd kitermelnie.

A képi világát illetően az Egyik csata a másik után különösen erős és tudatosan felépített, ami Paul Thomas Anderson filmjeire amúgy is jellemző. Érdekes megfigyelni, hogy a különböző jeleneteknél, illetve műfaji váltásoknál is hogyan módosultak a beállítások. A kaliforniai és texasi sivatagos tájak meleg, narancsos-barnás árnyalatokat hoznak, ami egyszerre idézi a hetvenes évek politikai thrillereit és a klasszikus westerneket. Míg a sötétebb, éjszakai jelenetekben erős kontrasztú, kékes fényeket használnak, ami thrilleres, feszült atmoszférát teremt. A humorosabb részekben pedig élénkebb, teltebb színek és harsány neonok villannak fel, így a képi világ dinamikusan váltakozik a komoly és az abszurd között.

forrás: Intercom

A kameramozgatásokat illetően gyakoriak a hosszú, folyamatos beállítások, amelyek követik a szereplőket a káoszos akciók közepette. A széles látószögű totálok pedig hangsúlyozzák a csapat elszigeteltségét és a kietlen tájak végtelenségét. A produkcióban sokszor használnak kézikamerát is a közelharcoknál, hogy a néző úgy érezze, ő is a csata részese.

A zenei aláfestések, az egyes jelenetekhez írt vagy választott dalok is fontos részei a filmnek. A képi világot kísérő zenei választások (pl. pszichedelikus rock, kortárs elektronika) pedig kontrasztot teremtenek. A komoly akciójelenet alatt ironikusan könnyed dallam hallatszik, a humoros jelenet alatt viszont épp ellenkezőleg, baljós basszus. Ez a játékosság a film egyik védjegye is egyben.

forrás: Intercom

A film számos rejtett üzenetet, utalást is tartalmaz. A történetben nem csupán egy emberrablásról van szó, hanem arról is, hogy a szereplőknek szembe kell nézniük egy elnyomó, politikailag korrupt háttérrendszerrel. Ahogyan a cím is, Egyik csata a másik után, azt is jelenti, hogy egy csata csak újabb csatát szül maga után. Ez arra utal, hogy a társadalmi igazságtalanság és hatalmi visszaélések elleni küzdelem sosem érnek teljesen véget. A moziban a szolidaritás fontossága is nagy hangsúlyt kap: a közösség ereje legyőzheti a félelmet és az egyéni önzést.

Sokszor közvetlenül egymás után váltakoznak a (fekete) humorral átitatott és a drámai jelenetek. Bár sok az akció és a fekete humor, a film azt is mutatja, hogy az erőszaknak ára van – fizikai és lelki sebeket hagy maga után. Ennek lesznek érezhető és látható formái is a történet alakulása során.

forrás: Intercom

Mégis a legerősebb üzenet talán az, hogy a filmben megjelenő „forradalmi múlt” és a jelenlegi korrupt rendszer ironikus tükörképe a mai társadalmi-politikai helyzeteknek (amerikai és globális szinten is). Ez arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy ha nem tanulunk a történelemből, újra és újra ugyanazokat a hibákat ismételjük meg.

Bár DiCaprio a film főhőse, és játéka most is fenomenális, Penn színészi produkciója sokszor mégis annyira magával ragadó, hogy karakterének negatív minősége ellenére is leginkább rá fókuszálunk. Karizmatikus, de félelmetes vezető. A harsány retorika mellett sokszor túlzó, néha groteszk gesztusok jellemzik. Ettől pedig egyszerre lesz karikatúra és egyben nagyon valós veszély is. Szerepe szerint ő az elnyomó hatalom, amely a múltat a saját érdekei szerint írja át, és a társadalmi kontrollt erőszakkal tartja fenn. Figurája megtestesíti a diktatórikus hatalom összes vonását. Ebbe beletartozik az erőszak, a történelmi manipuláció és a félelemkeltés is. Karaktere szándékosan lett eltúlzott, így egyszerre nevetséges és félelmetes. Ezzel rámutat, hogy a zsarnokság sokszor abszurd, de attól még nagyon veszélyes is. Paul Thomas Anderson rajta keresztül mutatja be, hogyan tud a múlt feledése, eltorzítása és a félelemkeltés újra és újra életre kelni.

forrás: Intercom

Összességében az Egyik csata a másik után egyszerre szórakoztató, feszült és gondolatébresztő. Mivel elég komoly társadalomkritikával és rejtett üzenettel bír, nemcsak a múltra, de a jelenre is vonatkozóan, nem tekinthető egyszerű popcorn-mozinak. Pont ezért nem lesz mindenkinek ajánlott, viszont filmtörténetileg, kivitelezés, valamint színészi játék szempontjából az év egyik legerősebb mozija lett.

Még több kritikát olvashatsz Dörgő Dániel tollából a Dan-Cinema oldalán!