„Soha nem lehet tudni előre, hogy egy közönségfilm nézett lesz-e” - interjú a Hogyan tudnék élni nélküled? rendezőjével, Orosz Dénessel

Közel négy hónappal ezelőtt, 2024. december 12-én mutatták be a mozikban a Demjén Ferenc klasszikussá vált dalait feldolgozó Hogyan tudnék élni nélküled? című romantikus, zenés vígjátékot, és a népszerűsége azóta is töretlen, sőt! Jelen sorok írásakor már több mint 750 ezer néző váltott jegyet rá, ezzel a rendszerváltás óta eltelt évek legsikeresebb hazai filmje lett. A két idősíkon, a ’90-es években, illetve napjainkban játszódó történet forgatókönyvét Goda Krisztina és Kormos Anett írta, a főszerepeket az InStyle Men of the Year 2025 Az év színésze kategóriájának nyertese, Ember Márk, illetve a Múzsa kategória befutója, Törőcsik Franciska alakítják, a rendezői székben pedig Orosz Dénes ült, akivel a romantikus vígjátékok reneszánszáról, a zenés filmek kihívásairól és a magyar Barbenheimer-jelenségről kérdeztük.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

A középiskolai tanulmányaidat a debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatán végezted, ahol főként a színészi szakmára készítenek fel, aztán a Színház- és Filmművészeti Egyetemen forgatókönyvíró szakra vettek fel. Közben mindvégig tudtad, hogy rendezéssel is foglalkozni szeretnél?

Igazából egészen korán rájöttem erre! Tizenkét éves voltam, amikor az egyik órámon egyszer csak bevillant, hogy én rendezni akarok, és történeteket kitalálni, filmeket írni – ez egy nagyon furcsa, katartikus, tulajdonképpen spirituális pillanat volt. Nem szeretem ezt mondani, mert hülyén hangzik, de a megvilágosodáshoz tudom hasonlítani. (nevet)

A tény, hogy színészként is kipróbáltad magad, formált téged rendezőként?

Szerintem igen, megkönnyítette, hogy egy kicsit beleláthattam ebbe is… de pokoli színész lettem volna, ez egyértelműen kiderült! (nevet) Egyébként én előjátszós rendező vagyok, ami nekem azért segít, mert néha úgy érzem, a szavak gátolnak. Én inkább egyfajta érzetet szeretnék átadni, és ha ezt - bár nagyon rosszul, de - előjátszom, kézzel-lábbal kalimpálva elmutogatom, abból pontosan értik a színészek, mit is akarok látni a vásznon.

Már az első rendezésed, az általad írt Poligamy hatalmas sikert aratott a mozikban 2009-ben. Ha megkérdezhetem, utólag visszatekintve mit gondolsz, akad hátránya is annak, ha az ember azonnal ilyen magasra állítja magának a mércét? Éreztél nyomást emiatt a következő filmjeid bemutatója előtt?

Szeretem a filmet, de már látom a hibáit is, amiket például a forgatókönyvben elkövettem. Örültem a sikerének, mert az volt a cél, hogy népszerű legyen, azt éreztem, akkor talán meg tudom ezt csinálni újra, akár jobban is el tudok mesélni egy történetet. De ha az ember közönségfilmet csinál, az mindig nyomás, hogy vajon bejön-e majd. És egyáltalán, soha nem lehet tudni előre, hogy egy közönségfilm nézett lesz-e vagy sem. Aki azt mondja, lehet, az téved.

A romantikus vígjátékok az utóbbi években háttérbe szorultak a mozikban, hosszú idő után először az Imádlak utálni tarolt tavaly: a Bridget Jones babát vár volt az utolsó olyan romkom, ami hasonló kasszasikernek számított, és 2016 óta egyetlen film sem tudta letaszítani a trónjáról, csak Sydney Sweeney és Glen Powell közös romantikus vígjátéka. A Poligamy, a Coming out és a Seveled filmjeid révén hozzád is igencsak közel áll a műfaj: mit gondolsz, miért kerülhetett mostohaszerepbe?

Ez valóban így volt. Öt-hat éve történhetett, amikor mindenki kijelentette, hogy a romantikus komédiák műfajának befellegzett a mozikban, mivel akkor futottak fel a szuperhősfilmek, a nézők pedig a látványt keresték a szélesvásznon, szóval a romkomok kiszorultak a moziból a TV-be és a streamingplatformokra. Most viszont egyértelműen látszik, hogy újra reneszánszukat élik, a Beugró a Paradicsomba (George Clooney és Julia Roberts főszereplésével – a szerk.) volt talán az első romantikus vígjáték, ami bebizonyította, hogy ezek a történetek ismét megállják a helyüket a moziban. Érdekes látni, mennyire változnak a trendek: öt-hat éve a romkomokat temették, a szuperhősfilmeket ünnepelték, ma pedig éppen az utóbbiak buknak meg folyamatosan, például az Amerika Kapitány: Szép új világ sem teljesített túl acélosan…

Nem titkolod, mondhatni megszállottan követed a box office-eredményeket, mert kíváncsi vagy rá, milyen nézőszámot tudnak hozni a különböző filmek. Az elmúlt pár hónap számait összegezve, mit mondanál, mi most egy sikerfilm titka?

Nyilván nem baj, ha sztárok szerepelnek benne, ez azért sose árt! (nevet) De fontos az is, hogy megszólítsa a nézőket, elvigye őket valamiféle mesevilágba, mert mindenki elvágyódik a szürke hétköznapokból, a feszült társadalmi helyzetből. Ehhez nincs is szükség egyébként milliárdokra, gigászi látványra, mintha egy kicsit elegük is lenne most az embereknek a csihi-puhi filmekből.

A Hogyan tudnék élni nélküled? az első film, amit nem te írtál, csak rendezőként voltál jelen, és mire csatlakoztál a csapathoz, már a két főszereplőt, Franciskát és Márkot is kiválasztották. Mi fogott meg azonnal a történetben, a karakterekben, ami miatt könnyedén kapcsolódtál hozzájuk, annak ellenére, hogy ezeket nem te álmodtad meg?

Azért nem volt nehéz, mert olyan sorozatokat már rendeztem, amelyeket nem én írtam, tehát tudtam, milyen ez, amikor valaki másnak a történetét mesélem el. Szóval ez nem okozott problémát, ahogyan a színészekkel való munka sem, Ember Márkkal például a Csak színház és más semmi széria kapcsán már dolgoztam is együtt a múltban. Ami nehézséget jelentett ezúttal, az maga a zenés műfaj volt, mert ez Magyarországon egyáltalán nem számít kitapasztaltnak. Ez egy izgalmas, hatalmas felfedezés volt. Megnéztük, milyen zenés részek vannak a forgatókönyvben, azok mit igényelnek, és aztán kutakodni kezdtünk, ezeket hogyan oldották meg más filmekben – magyar és külföldi példákat is kerestünk. Rengeteget ötleteltünk, brainstormingoltunk arról, miként lehetne kitágítani a zenés jelentek lehetőségeit, olyan klasszikusok voltak a referenciáink, mint a Grease, a Dirty Dancing – Piszkos tánc vagy az Ének az esőben.

forrás: Orbital Strangers

Orosz Dénes rendező a Hogyan tudnék élni nélküled? című film forgatásán

A korábbi interjúidban arról is beszéltél, hogy a zenés műfaj már régóta nagyon vonzott téged, ki akartad próbálni magad benne, és Demjén Ferenc munkássága, dalai is közel állnak a szívedhez. Azt is mondod, bevonzottad. Mondhatjuk akkor, hogy a tökéletes lehetőség a tökéletes időpontban rád talált?

Tulajdonképpen igen, tényleg sorsszerű volt! De én nem is hiszek a véletlenekben. (nevet) Óriási örömmel és élvezettel csináltam, mert az egésznek a játék a lényege: ez egy hatalmas játszótér volt. Azért is érdekes, hogy bevonzottam ezt a műfajt, mert a Poligamy-ból musical lett a Madách Színházban közel tíz évvel ezelőtt, és én már akkor éreztem, hogy foglalkoztat a műfaj a vásznon is, az, hogy miként lehetne ezt izgalmasan megoldani – az elmúlt évtizedekben csak a Made in Hungária csinálta ezt jól Magyarországon szerintem.

A Hogyan tudnék élni nélküled? és a Futni mentem (Herendi Gábor filmje februárban lépte át a 700 ezres nézőszámot) hónapokon át egyszerre tarolt a mozikban, vannak, akik a magyar Barbenheimerként hivatkoznak erre a sikerre. Mit gondolsz, miért éppen ez a két film volt képes arra a magyar mozikban, mint amit a Barbie és az Oppenheimer elért?

Ez teljesen kiszámíthatatlan, és úgy gondolom, erre tényleg senki nem is számított, hogy mindkettő egyszerre tarolni fog – én ilyen együttállásról nem is tudok a magyar filmtörténelemben. Azt persze lehetett sejteni, hogy a Futni mentem sikert ér el, mint Herendi Gábor rendezései általában, és a Hogyan tudnék élni nélküled?-ben is nagyon bíztam, de ekkora durranásra senki nem volt felkészülve. A két film iszonyatosan húzta, támogatta egymást. Én meg vagyok győződve arról, hogy egyik sem csinált volna a mostaninál nagyobb nézőszámot, ha csupán az egyiket mutatták volna be decemberben. És úgy vélem, ennél jobb üzenet nincs is, mint hogy két film is így meg tudja szólítani a nézőket. És úgy vélem, ennél jobb üzenet nincs is, mint hogy két film is így meg tudja szólítani a nézőket.

Az online zenemegosztó platformokon már 10 millió letöltésnél jár a Hogyan tudnék élni nélküled? filmzenei albuma, a rajongók petíciót indítottak azért, hogy Ember Márk képzeletbeli bandája, a Kuplung összeálljon egy igazi koncertre, és a Hogyan tudnék élni nélküled? lett az első olyan film Magyarországon, amiből sing along vetítést szerveztek. Számítottál arra, hogy ekkora utóélete lesz?

Bár mindegyik filmem nézettsége meghaladta a százezret, ekkora sikere még egyiknek sem volt. Szívmelengető hallani a visszajelzéseket: nemrég mesélték, hogy a debreceni Apolló mozi vetítésén egy lány azt mondta, ő éppen harmincnyolcadjára látta most a filmet, és sokan töltenek fel fotót a mozijegyükről a közösségi médiában, többször is beülnek rá az emberek. Tényleg döbbenetes látni, hogy mit pendít meg a nézőkben, valamiféle érzelmi hullámvasutat indít el náluk.

Azt mondod, a zenés műfaj óriási kihívás volt számodra rendezőként, és számtalan ötletedet meg tudtad valósítani benne. Na, de akkor merre tovább, mi a következő pont a szakmai bakancslistádon?

Rengeteg hasonló kihívás van még a fejemben, de babonából nem szívesen beszélek ezekről. (mosolyog) Nyilván vannak még műfajok, amelyekben egyelőre nem próbáltam ki magam mozifilmrendezőként, ilyen például a dráma. De borzasztóan érdekel Latinovits Zoltán színész élete, ahogyan az is, hogy írjak, rendezzek egy saját sorozatot. Vagyis kihívás akad bőven, egy biztos, szívesen fordulok újabb dimenziók felé – engem ez motivál. Egyébként vannak felkérések és dolgozni fogok ezen a nyáron, de ezekről még nem árulhatok el semmit. Egyelőre nagyon örülök a Hogyan tudnék élni nélküled? sikerének, és hatalmas élmény, tényleg. Menjen még tovább ez a film! (mosolyog)

Az utóbbi évtizedek legsikeresebb magyar filmje után jöhetnek érdekességképpen a világ legrosszabb filmjei?