Horváth András Dezső: Új tenger (regényrészlet)

(1)

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Jéghideg novemberi este volt, amikor először megölelt.
Egy kocsma előtt álltunk a Bartók Béla úton. Én négy vodkát ittam, Flóra csak kettőt, de mindketten részegek voltunk. A karjait a nyakam köré fonta, én pedig találtam egy pontot a válla fölött, ahová befúrtam az arcomat. Úgy támasztottuk egymást, mint két öreg fa, amit egy szélvihar kicsavart a helyéből. De ahelyett, hogy kidőltek volna, az ágaik összegabalyodtak, és most már örökké így maradnak: egymásnak dőlve, néhány méterrel a kopár, halott föld fölött.
Flóra volt az első nő, akivel együtt éltem.

(2)

Miután összeköltöztünk, hamar kialakult az elalvás előtti rutin. Én az ágyban olvastam, amíg Flóra a fürdőszobában volt. Amikor kijött, a könyvet odaraktam az ágy melletti kupac tetejére. Flóra levette magáról a törölközőt, néhány másodpercig meztelenül állt előttem. Aztán felvett egy pólót, én felhajtottam a takarót, ő pedig hozzám simult a paplan alatt. Így aludtunk el. Flóra néhány perc után mindig megmozdult, mocorgott, és halkan beszélni kezdett. Élénk, erőteljes álmai voltak. Nem értettem, hogy mit mond. Néha egy-egy szót elkaptam, ezekből próbáltam rájönni, hogy éppen hol járhat. Bizonyos szavakat egészen sokszor kimondott: folyó, erdő, én, Apa, híd, kutya, nem.
Néhány hét után megjelent egy új szó is, amit addig soha nem hallottam tőle. Ez a szó a nevem volt. Magamhoz szorítottam, megismételtem a szavait, néha egész meséket írtam belőlük. Végtelen folyókról, napsütötte erdőkről, bátor apákról, csillagokat összekötő hidakról, soha el nem pusztuló kutyákról. Róla és rólam. Meg a fákról.
Egy idő után megnyugodott. A mellkasa ütemesen süllyedt és emelkedett. Elengedett, az oldalára fordult. Csendben figyeltem a sötétben. Aztán én is elaludtam.

(3)

A női test számomra olyan, mint a várostérképek, amelyeket vakoknak készítenek. Folyók, dombok, keresztutcák és széles terek feszülnek fel a dombornyomott vászonra. Aki nem lát, végigfuttatja ujjait a városon, megsimogat egy templomtornyot, megakad az ujjbegye egy kilátón. És ha ismerős helyre bukkan, ahol már járt, egy pillanatra el is mosolyodik.
Sokszor úgy éreztem, mintha vak lennék. Mintha nem is látnám Flórát egyáltalán. Sokkal fontosabb volt, hogy milyennek érzem. A nő számomra egy szintézis volt, a testének, a lelkének és a titkainak összessége. Egy ismeretlen város, melynek térképe szépen lassan kirajzolódik az elmémben, míg végül az otthonommá válik. Flóra testét apránként barangoltam be. A nyakától indultam, követtem az áll finom vonalait, a szájánál gyakran megpihentem, mielőtt folytattam utamat lefelé. Egyre több érzékeny pontot fedeztem fel, megszerettem a köldökét, az alig látható anyajegyet a bal combjának belső felén, közvetlenül az ágyéka alatt. Vándorlásaimat sóhajtások, apró rándulások, elsuttogott útjelzések kísérték.
Eggyé váltam a várossal, és ha néha el kellett hagynom, gyötört a honvágy. Harmincöt évig éltem úgy, hogy nem volt valódi otthonom. De amikor végre lett, csak rövid ideig voltam boldog. Akinek nincs otthona, nem is fél attól, hogy elveszíti. Én pedig boldog voltam, tehát féltem.

(4)

Ha valaki megkérdezte, mivel foglalkozom, azt feleltem, író vagyok. Valójában csak félig voltam az. Forgatókönyveket írtam, amikből aztán filmek készültek. Főleg romantikus vígjátékok: olcsó, könnyen felejthető hazugságok a szerelemről. Néha volt bennük némi igazság is, pontosabban néha megjelent bennük az igazság árnyéka. Én is csupán önmagam árnyéka voltam. Megvoltak a saját igazságaim, de úgy éreztem, ezekre nem kíváncsi a közönség. Az évek során elég jól megtanultam hazudni. Szolga voltam, producerek, rendezők, színészek uralkodtak a mondataim fölött, én pedig túlságosan lusta voltam ahhoz, hogy fellázadjak ellenük.
Egy ideje már nem volt munkám. Flóra reggelente elment dolgozni, én pedig órákig sétáltam a város melletti erdőkben, és vártam, hogy valaki felhívjon egy rossz ötlettel, amiből írhatok valamit. Március közepe volt, tavaszodott. Felfelé gyalogoltam egy kavicsos, meredek úton a kilátó felé, amit jól ismertem, és ahonnan szerettem a várost nézni. Csörgött a telefonom. Matyi hívott, a producer.
– Figyelj, kell nekem egy tapasztalt rendező. Dokumentumfilmet csinálunk egy lótenyésztőről Kazahsztánban. Nem tudsz valakit?
Sok tehetséges rendezőt ismertem. Reklámokat és filmeket rendeztek, tapasztaltak voltak és profik. Sokat dolgoztak, és egészen jól kerestek. Én soha életemben nem rendeztem semmit, és nagyon féltem a lovaktól. Viszont nem volt munkám. Néhány másodpercig gondolkoztam.
– Én megcsinálom.
A vonal végén tökéletes csend volt. Az erdő hangjait hallgattam. Aztán odébb rúgtam néhány kavicsot.
– De te nem is tudsz rendezni – felelte Matyi.
Ez igaz volt. Utáltam a forgatásokat. Amikor néha meghívtak valamelyik filmem felvételeire, általában tönkretettem valamit. Egyszer megbotlottam egy lámpában, ami eldőlt és darabokra tört. Hatmillió forintos lámpa volt, a Dűne stábjától kérte kölcsön a fővilágosító. Egy másik alkalommal megpróbáltam felszedni egy színésznőt, de elfelejtettem, hogy évekkel korábban már lefeküdtem vele egyszer, és utána soha többé nem kerestem. A színésznő sírni kezdett, engem pedig kitiltottak a díszletből. Az operatőrök gyűlöltek, mert semmi érzékem nem volt a képekhez. Többször előfordult, hogy véletlenül belesétáltam az aprólékosan kidolgozott kompozícióikba, mert nem tudtam, hol van a képhatár. Számomra egy film lényege nem a kép volt, hanem a történet, az emberi viszonyrendszerek bonyolult összessége.
– Imádom a lovakat. Gyönyörű képeket lehet róluk csinálni.
Matyi nem szólt semmit, csak gyanakodva hallgatott. Néhány percig még beszéltem neki a lovakról, az áramvonalas testükről, a naplementék színárnyalatairól Közép-Ázsia pusztáin, és felsoroltam néhány Oscar-díjas operatőrt, akik óriási hatást gyakoroltak a filmes látásmódomra a lovakról készített képeikkel. Hazudtam, mint a vízfolyás.
– Kedden indulunk. Addig oltasd be magadat tífusz ellen – mondta végül Matyi, aztán letette a telefont.
Folytattam az utamat a kilátó felé. Kanyargós falépcsők vezettek fel a toronyba, a város halkan zúgott alattam a tavaszi fényekben. A telefonomban volt egy iránytű, úgyhogy tudtam, merre van kelet. Próbáltam olyan messzire nézni, amennyire csak tudtam. Valahol ott voltak azok az ázsiai puszták. Aztán írtam egy üzenetet Flórának, hogy végre lett munkám. Azt válaszolta, hogy ezt megünnepeljük. Aznap este sokáig szeretkeztünk.

(5)

Sokan azt hiszik, hogy a félelem és a rettegés egy és ugyanaz. Pedig a kettő nagyon távol áll egymástól. A félelem egy passzív, lappangó, titokzatos és ősi érzés. Félelmeink legnagyobb része már a születésünk pillanatában szerves része a lelkünknek. Félünk a pókoktól, a kígyóktól, a sötét, nedves barlangoktól. Félünk a vicsorgó kutyáktól, az erőszakos emberektől, a pusztító viharoktól. Az antropológusok számításai szerint nagyjából háromszázezer éve alakult ki a modern emberi faj, és ebben az elmúlt háromszázezer évben rengeteg embert csíptek meg mérges pókok, faltak fel vicsorgó állatok, és sokan vesztek oda gyilkos, őrjöngő viharokban. Ezekre minden egyes emberi lény emlékszik, ott van a sejtjeinkben, az ösztöneinkben. Aztán vannak azok a félelmek, amelyeket közvetlen őseinktől örökölünk. Flóra előtt sok évvel ismertem egy lányt, aki egész életében attól félt, hogy szomjan hal. Kislánykora óta csak úgy mert kilépni a lakása ajtaján, ha volt nála legalább egy palack víz. A barátai, sőt még a saját családtagjai is sokat gúnyolták emiatt. Felnőtt nőként tudta meg, hogy az egyik nagyanyja megjárta Auschwitzot. Mengele, a tábori orvos pedig rajta kísérletezett: azt akarta megtudni, hogy az emberi test hány napig bírja folyadék nélkül. Majdnem egy egész hétig nem kapott inni. Ez a tapasztalat két generációval később már ösztönszerű, megmagyarázhatatlan félelemként született újjá egy budapesti belsőépítész lelkében.
Én nem féltem a repüléstől. Én rettegtem a repüléstől. A rettegés aktív, erőteljes adrenalinlöket. Hirtelen önti el a testet és az elmét, szinte lehetetlen védekezni ellene. Amikor rettegünk, úgy érezzük, hogy egy természetfeletti erővel állunk szemben, valami olyannal, amire az elmúlt évezredekben nem tudtunk felkészülni. Számomra pontosan ilyen volt az, hogy tízezer méter magasan üljek egy acélcsőben, valahol a felhők és a bolygó legmagasabb hegycsúcsa fölött. A repülés a természet megerőszakolása volt, mert az embernek semmilyen joga nem volt ahhoz, hogy repüljön. És ha odafent valami történt, semmit, de semmit nem tehetett már. Teljesen ki voltam szolgáltatva az égi acélcsőnek, a szélnek, az atmoszférikus mozgásoknak. És ha kinéztem az ablakon, alattam a sötét semmi volt, felettem pedig a világűr.
Matyi és a lótenyésztő között ültem, a középső ülésen. Olyan erősen szorítottam a karfát a felszállás alatt, hogy majdnem letörtem. Aztán elkezdtünk inni. Mindhárman viszkit kértünk, és a harmadik után már azt éreztem, képes vagyok figyelni arra, amit mondanak. A lótenyésztő elmesélte, hogy Kazahsztán az egyik utolsó hely a világon, ahol vadlovak élnek. Ezek a lovak hatalmas termetűek és erősek. A terve az volt, hogy néhányat elhoz Magyarországra, és itt is megpróbálja őket honosítani.
A hatodik viszki után már én meséltem nekik Flóráról. Egy idő után észrevettem, hogy alszanak. A gépen lekapcsolták a fényeket. Előttem egy képernyő világított. Egy térkép volt rajta, utunkat vékony, fehér vonal jelölte.
Teljesen részeg voltam. Valahol a Kaszpi-tenger felett repültünk.

(6)

A film legnehezebb jelenetét a negyedik napon forgattuk. Matyival és az operatőrrel hét órán keresztül egy bokorban guggoltunk. A kezemben egy tabletet tartottam, amin pontosan azt láttam, amit az operatőr a kamera keresőjében.
Öreg kazah férfi ült egy lovon, és óvatosan követett egy csapat vadlovat, amelyek felfelé haladtak egy meredek domboldalon. Mögöttük néhány méterrel lemaradva a lótenyésztő ült egy másik lovon. Az arcunkba olyan élesen csapott bele a jeges ázsiai szél, hogy mindhármunk szeméből ömlöttek a könnyek. Teljesen átfagytunk. A fülemben egy rádió volt, azon keresztül instruáltam a kazah lovast, hogy mikor lassítson, és mikor kapcsoljon nagyobb tempóra. A cél az volt, hogy a képen minél több becsillanást lássunk. A lebukó nap sugarai szinte szétrobbantak az optikán. A fény darabokra tört szilánkjain úgy futottak át a lovak, mintha egy parázsló ösvényen suhannának valahol a föld és az égbolt között.
Miután a nap eltűnt a látóhatár mögött, a kazah lovas meghívott minket a jurtájába, hogy töltsük vele és a családjával az éjszakát. Csempészett orosz vodkát ittunk és nyárson sült birkahúst ettünk. Egy idő után erős lüktetést éreztem a koponyámban: a tenyeremet a homlokomra tettem. Tűzforró volt.
Az operatőr könnyező szemmel feküdt a hátán a jurta sarkában, és halkan nyöszörgött. Matyi szája cserepes volt, kataton állapotban bámult maga elé. Amikor megszólalt, olyan volt a hangja, mint egy nagyon fáradt öregembernek.
– Azt hiszem, lázas vagyok.
A lótenyésztőnek semmi baja nem volt. A kazah lovassal kibontottak még egy üveg vodkát. A jurtát úgy építették meg, hogy a tetején volt egy lyuk, amin kiment a cigaretta és a jurta közepén álló apró tűzrakás füstje. A lángokat figyeltem, aztán a kazah lovas énekelni kezdett. Arra gondoltam, felébresztem az operatőrt, hogy kapcsolja be a kamerát és vegye fel. De már annyira remegtem a láztól, hogy moccanni sem tudtam. A lótenyésztő felém nyújtott egy vodkával teli vizespoharat. Megráztam a fejemet. A lótenyésztő nagyot húzott a pohárból. Hirtelen erős hányingert éreztem. Alig tudtam megszólalni.
– Hol van a vécé?
A lótenyésztő nevetett egyet, a kazah férfi pedig abbahagyta az éneklést, ő is nevetett. Ruszlánnak hívták. Aztán egy széles, köríves mozdulatot tett a kezével. Nem tudtam kazahul, de megértettem, hogy odakint, a fennsíkon. Megpróbáltam felállni.
– Vigyázz, ne ijeszd meg a vadlovakat. Itt van néhány. Ruszlán most mesélte el, hogy az öccsének két hónapja leharapta egy vadló a fél arcát – mondta a lótenyésztő.
Ruszlán komoly arccal bólintott, hogy ez bizony így történt. Visszarogytam a helyemre. Elmúlt a hányingerem. Egy ideig még üldögéltem és hallgattam őket, aztán elaludtam. Zavaros álmaim voltak. A kezemmel Flórát kerestem, de nem volt sehol. Hajnalban ébredtem fel arra, hogy iszonyúan kell pisálnom. Kibotorkáltam a jurtából. Néhány métert gyalogoltam, aztán kigomboltam a nadrágomat. Még mindig erős szél fújt a fennsíkon, remegtem a láztól és a hidegtől. A vizeletem narancssárga volt. Az ég teteje még feketéllett, de az alján már megjelent egy vérvörös csík. Megfordultam, és elindultam vissza a jurta felé.
Akkor láttam meg a lovat. Pontosan a jurta bejárata előtt állt, és engem nézett. Hatalmas volt és gyönyörű. Teljesen mozdulatlanul állt. A fülei az égnek meredtek. Figyelt. Arra gondoltam, hogy bárcsak Flóra is itt lenne velem, és láthatná. Nem mertem megmozdulni. Tudtam, hogy nem szabad a vadállatok szemébe nézni, de nem bírtam róla levenni a tekintetemet. Egyszerűen tökéletes volt. A teste áramvonalas, a lába és a nyaka csupa izom. Koromfekete volt, a két okos szeme szinte ragyogott a fején. Hirtelen azt éreztem, hogy már nem is fázom. A nap feljebb jött, az ég most már teljesen vörös volt. Hunyorogtam a fényben. A tenyeremet az arcom elé tettem, és behunytam a szememet. Amikor újra kinyitottam, a ló már nem volt sehol.
Arra ébredtem, hogy a lótenyésztő a vállamat rázza.
– Kelj már fel! Innen még hét óra, mire a reptérre érünk. Mindenki lebetegedett, hazamegyünk.
Matyi és az operatőr egymás mellett kuporgott. Borzalmasan néztek ki. Ruszlán lépett be a jurtába, egy hatalmas csupor friss lótejjel. Nagyon erős illata volt: mintha egy liter kefirbe égő disznózsírt öntöttek volna. A csuprot odadugta Matyi arca elé. Matyi felkapta a kabátját a földről és belehányt a kapucnijába. Az operatőr elájult, tompán puffant a feje a jurta padlóján. A lótenyésztő felüvöltött.
– A picsába már veletek!
Aztán elindultunk a reptérre.

Helikon Kiadó