Így születtek meg a filmtörténet ikonikus szörnyetegei

Az 1931-es horrorklasszikus emlékezetes jelenetében Dr. Frankenstein saját maga által kreált szörnyetege előtt áll, miközben mennydörgés zaja rázza meg az őrült tudós laboratóriumát. Az égzengést villámcsapás kíséri, ami aztán elég áramot és energiát biztosít, hogy az addig élettelen lény hirtelen feltámadjon. A doktor felkiált: "Él! Él! Él! ÉLETRE KELT!". A Mary Shelley 1818-as regényén alapuló film volt az első, ami széles körben felkeltette a közönség érdeklődését a szörnyek iránt, egyúttal pedig meg is nyitotta a kaput a legkülönfélébb elképzelt kreatúráknak, amiket a praktikus effekteknek köszönhetően a lehető legváltozatosabb formában keltettek életre a későbbiekben a mozivásznon. És a hangsúly - ahogy Dr. Frankenstein szörnyetegének esetében is - az életre keltésen van. A közönségnek el kell hinnie, hogy amit a vásznon lát, az egy valódi, élő és lélegző entitás, ami egyszerre nyugtalanító és félelmetes, miközben azt érezteti velünk, hogy vajmi kevés esélyünk lenne vele szemben.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Napjainkban, amikor a digitális effektek és a technológia fejlődése egyre inkább háttérbe szorítják a filmszakma számos aspektusát, valósággal kakukktojásnak számítanak azok a rendezők, akik a szörnyeiket valódi, fizikális formában alkotják meg. Pontosabban nem ők, hanem azok a tervező művészek, akiknek fantáziája nélkül aligha ismernénk olyan ikonikus lényeket, mint A nyolcadik utas: a Halál Xenomorphja, vagy a Ragadozó szintén földönkívüli vadásza. Míg előbbi groteszk szörnyforma, utóbbi humanoid kreatúra, a közös pont bennük többek között pedig az, hogy majdnem akkora sztárok lettek, mint filmjeik főszereplői. Mások mellett rajtuk keresztül mutatjuk be a továbbiakban, hogy milyen utat jártak be a klasszikus hollywoodi szörnyek, mire a rajzlapról a filmvászonra kerültek, és megmutatjuk azt is, hogy milyen ihletből merítettek ötletet tervezőik, amikor megalkották őket.

forrás: Bettmann / Getty Images

A Universal stúdió nagy sikert ért el a Lugosi Béla főszereplésével készült 1931-es Drakulával, amiben a magyar származású színész még saját magát sminkelte. A már említett, szintén ebben az évben megjelent Dr. Frankenstein már háttérbe szorította a folklórt, hogy egy valóban torz szörnyalakot helyezzen középpontba. Bár a teremtmény Mary Shelley regényéből eredt, a közönség vevő volt az érző, ám taszító külsejű lény ábrázolására. Nem lehetett kérdés, hogy a jövő a minél rusnyább, minél félelmetesebb szörnyetegekről fog szólni, akik sajátos eszközeikkel próbálnak a gyakran csupán biodíszletként szolgáló szereplők életére törni. A fekete lagúna szörnyének tervezője, Milicent Patrick is ezen az elven indult el 1954-ben, azonban ő már annak a generációnak a képviselője volt, aki hátteret, pontosabban tudományos alapot adott teremtményének. Elmélyülten tanulmányozta a 400 millió évvel ezelőtt a Földön élt hüllők és kétéltűek tudományos illusztrációit, ugyanakkor a fő ihletforrást a film rendezője, Jack Arnold adta. Arnold kiindulási pontnak a bojtosúszójú halat tette meg, amit a vízi és szárazföldi élőlényeket összekötő evolúciós láncszemeként azonosítanak. Ugyanakkor befolyásolta a megjelenést egy mítosz is, amit az egyik producer hallott egy Amazonas mentén élő félig ember, félig hal lényről.

forrás: IMDb / Universal International Pictures

Julie Adams és Ben Chapman A fekete lagúna szörnyének forgatási szünetében

A Lény dizájnja eredetileg egy karcsú, nőies, angolnaszerű alak volt, amit végül pont azért tett Patrick emberibbé, mert a stáb reakciói alapján úgy sokkal félelmetesebbnek hatott. A végleges illusztráció alapján, valamint 15.000 dollár fejében légmentesen öntött szivacsgumiból készült el a jelmez, amibe a szárazföldi jeleneteknél Ben Chapman, a vízben játszódóaknál Ricou Browning bújt. Persze a jelmez merevsége és a technikai korlátok miatt ma már megmosolyogtató a Lény mozgása, ugyanakkor a kreatúra érdeme, hogy számos későbbi filmben jelentett referenciát a kétéltű szörnyekhez. Különleges kapocs e téren Guillermo del Toro alkotása, a 2017-es A víz érintése, ami kimondottan az 1954-es filmből inspirálódott, ugyanakkor rendkívül érzékletesen mutatja be a lénytervezés és -kivitelezés modern folyamatát, ami nem is különbözik olyan nagyban az eredeti módszerektől.

forrás: IMDb / Fox Searchlight Pictures / TSG Entertainment

A rendezőről érdemes tudni, hogy filozófiája szerint csak akkor nyúl a CGI-technológiához, ha semmilyen más módon nem lehet megoldani a jelenetet, ami egyet jelent azzal, hogy az ő filmjeiben is szükség van valakire, aki belebújik a jelmezbe. A víz érintésében ez a szerep Doug Jonesnak jutott, akit akár del Toro veteránjának is nevezhetnénk, mivel mind a Hellboyban, mind A faun labirintusában feltűnt prominens és kevésbé fókuszban levő élőlényeket megformálva.

A 2017-es kétéltű lény fejlesztési folyamata hónapokat vett igénybe. Első körben a Legacy Effects varázslói dolgoztak a projekten, majd del Toro javaslatára csatlakozott Mike Hill, aki az arckifejezéseket és a mimikát hangolta finomra a makettek tervein, mielőtt átadták a munkát a szobrászoknak, akik fizikai formában valósították meg az elképzeléseket. Kezdetben arról volt szó, hogy a ruhát szilikonból öntik ki, de végül a habszivacs mellett döntöttek szilikon elemekkel kiegészítve, ami már csak azért is jött jól, mert megkönnyítette a filigrán Doug Jones mozgását, akinek teljes testprotézist kellett viselnie. A festés az egyik legkomolyabb kihívássá lépett elő, miután a színpaletta kezdetben egy túl sápadt és élettelen teremtményt eredményezett. Hill a tesztek után két hetet töltött a teljes újrafestéssel, mire sikerült elérni az impulzívabb hatást. Eközben animatronikával megépítették a kopoltyúkat, hogy a csapat Jones légzésével összhangban mozgathassa azokat, ugyanakkor a helyhiány miatt ezt a módszert a szemek és a pislogás megvalósításánál nem tudták alkalmazni, így maradt a CGI-technológia, némiképp megmutatva, hogy finom adagokban tökéletes fűszerként funkcionál. Amellett, hogy az animatronikus elemek a vízkár miatt állandó szervizelésre szorultak, Jones napi 3 órát töltött a sminkesekkel azzal, hogy ráapplikálják a ruhát. És az eredmény? A produkció nemcsak a legjobb filmnek, hanem a legjobb látványtervezésnek járó Oscar-díjat is bezsebelte.

forrás: IMDb / Legacy Effects

Doug Jones és az ő mindennapi rutinja A víz érintésének forgatása alatt

Oscar-díj ide vagy oda, A víz érintésének kétéltűje korántsem került olyan státuszba, mint a Ragadozó intelligens szörnyetege, pontosabban yautjája, ami évenkénti vadászatra indul, hogy bizonyítsa rátermettségét a galaxisban. A yautját ugyanaz a Stan Winston alkotta meg, aki többek között a Terminátor-szériában, a Jurassic Parkban, és A víz érintésében is közreműködött. Talán még ő sem gondolta, hogy az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült 1987-es film szörnyetege olyan ikonikussá válik, hogy egy hatalmas franchise-t építenek rá képregényekkel, könyvekkel és további filmekkel. A Ragadozó az első vázlatokban még egy sokkal rovarszerűbb lény képét festette le, viszont miután élő formában megalkották a jelmezt, akkor jöttek csak rá a tervezők, hogy a dzsungeles környezethez túl bonyolult a formavilág, mert akadályozza a mozgást. Ekkoriban egyébként szó volt róla, hogy Jean-Claude Van Damme alakítja a yautját, de végül csak egy jelmezpróbáig jutott.

forrás: IMDb / Twentieth Century Fox

Jean-Claude Van Damme, és a sikertelen jelmezpróba

Winstonnak és csapatának gyorsan kellett dolgoznia a lemaradásban, hogy a mexikói dzsungellel kompatibilis jelmezt alkossanak, mert bár a szörnyek tervezésénél a korábbiakban is fontos aspektusnak számított a lényt körülvevő tér, a Predator esetében ez hatványozottan igaz volt. A végső változat egy praktikus ruha lett, amelyet Kevin Peter Hall, egy meglehetősen erős testalkatú színész viselt, hogy a yautja fizikailag impozánsnak tűnjön. Zárójelben: sokkal magasabb volt mint Van Damme. A CGI-technológiát ennél a filmnél is bevetették a korszellemnek megfelelően. A lény álcázó hatását korai zöld háttér technikákkal hozták létre. Egy piros ruhás stábtag eljátszotta a jelenetet, a piros ruhát kitörölték, majd a hátteret újra felvették egy szélesebb lencsével, hogy kitöltsék az üres helyet. Persze a yautját nem fegyverei, karmai vagy páncélzata tette ikonikussá, hanem a fejszerkezete. Winston a csápnak beillő hajkoronát rastafari harcosokról mintázta, az animatronikus technológiával megalkotott, retinába égő állkapocs ötlete pedig attól a James Camerontól eredt, aki ekkoriban direktorálta a második Alien-filmet.

forrás: IMDb / Twentieth Century Fox

A Xenomorphokat A bolygó neve: Halál idején már jól ismerték a szörnyrajongók, az éjfekete földönkívüli entitások pedig mondhatni még a Ragadozó-filmek vadászainál is népszerűbbek lettek. Mivel az ő esetükben a legendás svájci művész, H. R. Giger már egyáltalán nem humanoid megjelenésben gondolkodott, előtérbe kerültek a minél groteszkebb és szürreálisabb vonások. Az arctámadót kifejezetten úgy alkotta meg, hogy a dizájnja a női külső nemi jellegekre vonatkozó utalásokat rejtsen, a kifejlett lény esetében az elsődleges inspirációt pedig saját festménye, az 1976-os Necronom IV jelentette. A szörnyet gyurmából formázta meg, majd az életnagyságú változatot valódi csontokkal és egy emberi koponya adaptálásával alkotta meg, amit kiegészített a torz állkapoccsal, létrehozva a stílusára jellemző biomechanikus esztétikát, ami hibridként ötvözte az organikus és a gépies formákat. A végső, már mozgatható fejet Carlo Rambaldi speciáliseffektus-tervező készítette el Giger tervei alapján, amiről Giger eltüntette a szemeket, valamint beépített egy plusz, kinyújtható állkapcsot a már meglévőbe. A teljes megjelenés és a faj viselkedése - ahogy a fekete lagúna szörnyetegének esetében is - tudományos alapokra épült, csak ezúttal nem a vízi élővilág, hanem a rovarok jelentették az ihletforrást. A teljes jelmez három hónap alatt készült el, a ruhát pedig az égimeszelő színész, a 208 centiméter magas Bolaji Badejo húzta fel, akinek körülbelül egy órába telt belebújni, általában három-négy ember segítségével.

forrás: IMDb / 20th Century Fox

Giger ezzel megalkotta az idegen lények alfáját és ómegáját a sci-fi berkein belül, miközben a nézők fantáziája pótolta a hiányzó elemeket, szemben a mindent megmutató CGI-szörnyekkel, amik napjainkban sem tudnak annyira élőnek tűnni, mint egy fizikailag manifesztált teremtmény. A nyolcadik utas: a Halál Xenomporphja csupán egy példa arra, mire képes egy jól eltalált dizájn, amit a határtalan fantázia és a gondos kezek formáltak olyan mesterivé, hogy a közönség organikusan font a meglévő történet köré mitológiát. És ez az, ami elválasztja az átlagos filmes szörnyet az ikonikus filmes szörnytől, mert míg előbbi csupán a film nézése közben létezik, addig utóbbi örökre az emlékeinkben marad.

Ha érdekelnek a színfalak mögötti történetek, keresd az InStyle MEN őszi-téli számát az újságárusoknál!