Így zajlott az udvarlás a 19. századi Magyarországon

Napjainkra az ajtó előzékeny kinyitása a hölgyek előtt már-már különleges cselekedetnek minősül, a párkeresés jelentős részben pedig a világhálón kezdődik. Változik a világ, változnak a nemi szerepek, a hétköznapi etikett, ezzel együtt pedig az udvarlás formája is. Ha lehet egyáltalán hivatalosan udvarlásnak tekinteni a jelenkor általános metódusait, főleg visszatekintve a múltba, amikor a kiszemelt nő szívének meghódítása komoly küldetésnek minősült.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

A 19. század elején a szigorú társadalmi etikett és a hierarchia még nagyban befolyásolta a párválasztást. A nemesi időkre visszavezetett dogmák, miszerint az úri családok belterjességét megőrző házasságoknak kell születnie, szép lassan kopni kezdtek, míg végül a gazdasági érdekeket többé-kevésbé felváltotta az érzelmekre alapuló valódi szerelem. A polgáriasodással kialakuló rugalmasabb felfogás bár könnyített a helyzeten, az első lépés, vagyis a találkozó megszervezése is embert próbáló feladat volt. Szó szerint, ugyanis egy fiú nem állíthatott be csak úgy a lányhoz, kellett valaki, aki kapocsként funkcionál, és aki mindkét fiatal családját ismeri. Amennyiben ilyen fél nem akadt, de a fiú kitartott szíve (szeme) választottja mellett, akkor jött képbe a legényjáró nap. A hét meghatározott estéin ilyenkor megengedetté vált a hajadonok házának látogatása udvarlás céljából.

A legények nem voltak könnyű helyzetben, szándékaikkal elsődlegesen a lány apjának kellett előállniuk, akinek szava döntő jelentőséggel bírt a továbbiak tükrében. Komoly udvarlás esetén - felvilágosodás ide vagy oda - a fiú anyagi helyzetét és társadalmi státuszát a szülők gondosan ellenőrizték. Bár erre nem mindig volt szükség, tekintve, hogy a párkeresés viszonylag lokalizáltan működött, így a házasságok többsége regionális volt. A korabeli Facebook, amin csekkolni lehetett a legényt, így nem volt más, mint a szomszéd faluból a cimbora, az unokatestvér vagy éppenséggel a kocsmáros.

Ha minden jól alakult, és a legény személyét jóváhagyták, eleinte akkor sem maradhatott kettesben a pár. A gardedám, vagyis a kísérő jelenléte a 19. század elején is megszokott volt nyilvános és beltéri találkozások esetén is. A lányt általában valamelyik idősebb nőrokon, vagy a leendő anyós kísérte el. Ettől függetlenül ezeknek az összejöveteleknek, és úgy egyébként a személyes interakcióknak a száma nem volt túl magas, a mélyebb megismerkedés és a szerelem kinyilvánítása miatt így kulcsfontosságúvá vált a levelezés. Egészen furcsa belegondolni, hogy régen hosszú órákig fogalmazták a legények kézzel írt leveleiket, napjainkban pedig pillanatok alatt elküldhetjük átgondolt vagy éppenséggel megfontolatlan üzeneteinket. A személyes találkozás lehetősége házon kívül ezen felül a bálokon, búcsúkban volt még biztosított.

Az apró ajándékok szerencsére nem koptak ki a köztudatból napjainkban sem, de ez a praktika elég nagy átalakuláson ment keresztül az évtizedek során. Ami napjainkban a virágcsokor és a kedvenc csoki, az régen a mosósulyok vagy éppenséggel a szövőszék volt. Na, nem azért, mert ezzel akarták a jövőbeni helyzetet szemléltetni a férfiak, hanem azért, mert hasznos, hétköznapi tárgyakat igyekeztek adni, amikről a kiszemelt hölgynek használat közben napjában többször is eszébe jut az ajándékozó személye. Az ajándék visszautasítása egyértelmű nemet jelentett.

A férfiak legnagyobb örömére idővel a konvencionális társadalmi normák enyhültek és átalakultak. Ma már nem kell egyévnyi levelezés után még a fél rokonság jóváhagyására várni, de nem is kell hetekkel előre bejelenteni egy esetleges látogatást, minek során a kiszemelt hölgy anyja a háttérben sandít. A hódítás szakasza felgyorsult, ahogy az egész világ mindenestül, ám a kedves szavak, a figyelmesség és a tisztelet még mindig nem idejétmúlt fogalmak. Sőt, ahogy régen, úgy most is ezek jelentik az igazi aduászt egy férfi kezében.