„Álszent módon próbálunk korrektek lenni, miközben ugyanúgy ítélkezünk.” - interjú: Réti Barnabás

Réti Barnabás
Forrás: Guld Péter / InStyle MEN

Promóció

Defender élmények autentikus környezetben

Szeretnél képben lenni?

Iratkozz fel hírlevelünkre!

A feliratkozásod hibába ütközött, kérjük, próbáld újra!
Köszönjük, sikeres feliratkozás!
Facebook
Twitter
Pinterest

Barnabás elmeséli, milyen volt azután együtt dolgozni Tom Cruise-zal, hogy itthon a színházak lepattintották, mit köszönhet a Barátok köztnek, és mire számíthatott az, aki vidékről próbált a pesti színházakba bejutni.

Réti Barnabás messziről indult a színészi pályára. Bár egy Budapest-Szeged távolság nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak, története mégis azt sugallja, e két világ találkozása nem feltétlenül zökkenőmentes. Viszont nem adja magát egykönnyen, és nem is abból a fából faragták, amely észrevétlenül elkorhadna, így határon túli tapasztalataival felvértezve gondolt egy nagyot, és saját produkciós vállalkozást indított Budapest Playhouse néven. Ennek gondozásában láthatja a közönség mind a Fat Pig, mind az Egy különleges nap című darabot Dobó Katával, a hétvégén két alkalommal a Karinthy színházban.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Bajai vagy szegedi halászlé?

Szegedi vagyok, és anya is elvileg nagyon jót főz, de egy ideje egyáltalán nem eszem halat. Gyermekkoromban szerettem, de valami egészen biztosan traumatizált, mert azóta semmi hasonlót nem vagyok hajlandó megenni. A vizet imádom, de nem vagyok az a pancsikálós típus. Tudod, az én korosztályom azért még egy abuzív környezetben nevelkedett, ahol lenyomtak a torkunkon sok mindent, miközben egy csomó dolgot meg nem csinálhattunk. Ezt a mentalitást kellett valahogy átírnom, amikor Londonban és az Egyesült Államokban tanultam, mert rájöttem, a külföldi színész soha nem kér elnézést a saját ambíciójáért, velünk magyarokkal ellentétben. Ezt a fajta kondicionálást, ami itthon jellemző, külföldön nagyon gyorsan el kellett engednem, mert közben rájöttem, senki jóváhagyására nincs szükségem, hogy belőlem jó művész legyen.

Kép
forrás: Guld Péter / InStyle MEN

A színi akadémián egyébként elég lázadó típus voltam, és az igazságtalanság ellen sokszor kiálltam, a tanáraimnak emiatt elég sok fejtörést okoztam. Mára kissé talán lecsillapodtam, megfontoltabb vagyok. Ugyanakkor nálunk eléggé rendszerszintű az a képzés, amelyben a tanárok első blikkre kijelentik valakiről, hogy tehetséges vagy tehetségtelen, ezáltal bekerül egy skatulyába, ahonnan nincs kiút. Hasonlóval azért sem Londonban, sem New Yorkban nem találkoztam. Nem fognak elsőre megítélni. Esetleg elmondják, milyen szinten vagy most, de alapvetően hisznek abban, hogy mindenkiben van potenciál. Azt neked kell eldönteni, mennyi munkát raksz bele a jövőben, hová akarsz fejlődni, és mennyit szeretnél a karrieredbe invesztálni.

Mondj néhány szót kérlek Réti Barnabásról, az ő személyiségéről?

Egy mondatban összefoglalva egy esendő, kreatív ember vagyok, aki már vállalja az esendőségét, nem akarom elrejteni, esetleg kontrollálni.

Miért akartál színész lenni?

Viccesen azt mondanám, egy születési hiba lehet. Nálunk a családban mindenki lovas, és a gyermekkorom is a sport köré épült. Dzsúdóztam, és egyéb más küzdősportokat is űztem, mellette lovagoltam, de már gyermekkoromban színész akartam lenni, ezt mindig is tudtam. Meséket írtam, és házi bábszínházat csináltam, a szüleim pedig támogattak, soha nem akartak befolyásolni. Viszont nem volt dráma tagozatos gimnázium az életemben, és hasonló mankók, mivel egy angolos gimibe jártam, így tizennyolc voltam, mire a színészettel komolyabban is foglalkozni kezdtem. A szüleim egyébként sem ismertek senkit ebben a világban, nem tudták, merre indítsanak. Egyedül a Bessenyei Feri bácsival voltak kapcsolatban a lovak miatt, ezért tőle kértek véleményt. Ő általában mindenkit lebeszélt a pályáról, hivatkozva arra, hogy fájdalmas és nehézkes, így kicsit izgultam, amikor egyszer mégis fogadott a tanyáján, az irodájában. Emlékszem, kérdezgetett, beszélgettünk, mesélte, hogy memória-karbantartás miatt szövegeket tanul, majd azt mondta anyáéknak: engedjenek, mert abból, amit leszűrt, erre a pályára születtem, nem lehet eltántorítani. Mivel tudtuk, hogy ritkán mond hasonlókat, több kérdés nem volt.

Kép
forrás: Guld Péter / InStyle MEN

A Színművészeti Főiskola viszont már a felvételin túl sok volt nekem, nagyon alternak gondoltam, és kissé talán irtóztam is tőle, így bár elmentem felvételizni filmrendező szakra, nem bántam, hogy végül nem vettek fel. Ott volt viszont A Shakespeare Színművészeti Akadémia, ahol olyan tanárok tanítottak, mint Kishonti Ildikó, Igó Éva, vagy Pécsi Ildikó, én pedig azt gondoltam, ez lesz a megfelelő közeg nekem. Mivel a szüleim számára is ismert színészek voltak az oktatók, úgy érezték, jó helyem lesz. Persze akkor még nem tudtam, a későbbiekben az egész karrieremet befolyásolja majd, hogy nem abba a bizonyos iskolába jártam, egy adott tanár egy adott osztályába, és ezek alapján döntenek arról, valódi művész vagyok, vagy sem.

Úgy gondolod, megpecsételte a karriered, hogy nem a Színművészetit választottad?

Azt hiszem igen, de pont ide passzol az előbbi gondolat, amely szerint már nem érzem, hogy engedélyt kell kérnem bárkitől is arra, hogy megéljem a saját művészetem.

Mi motivál leginkább?

Maga a történet, azt hiszem ez minden, ami mára igazán érdekel. Szintén Bessenyei Feri bácsi mondta, hogy a színész kizárólag a színpadon élhet igazán. Mert ott minden rajtunk múlik, és azon, hogy mennyire sikerül bevonzani a közönséget, mennyire tudom átadni az érzéseimet. A filmvásznon a színész jobban ki van szolgáltatva a technikai trükköknek, mert minden a rendezőn, és az operatőrön múlik. A film elsősorban a rendező médiuma, a színpad a színészé.

Kép
forrás: Guld Péter / InStyle MEN

Jól érzem, hogy Bessenyei egyfajta mentorként volt jelen az életedben?

Ez némileg túlzás, mert utána nem találkoztunk rendszeresen, de gyermekként kétségtelen, hogy egyfajta iránymutatást adott a pályához.

Szóval elvégezted a Shakespeare-t...

Igen, de közben már jártam forgatásokra, az itthon forgatott nagyobb amerikai produkciókban kisebb mellékszerepeket kaptam, rendszeresen jártam castingokra. Ezt viszont az Akadémián nem nézték jó szemmel, és akadt olyan oktató, aki külön kiemelte, ha elmegyek forgatni, nem enged vizsgázni. Ez is meglehetősen rosszul érintett, mert úgy éreztem, inkább a tanár egójáról szól az egész, hiszen a valóságban szuperprodukciókban, olyan profi színészek között lehettem, ahol egy hét alatt sokszor többet tanulhattam a szakmáról, mint néhány hét alatt az iskolában. Játszottam például Peter Greenaway és Szabó István egyik filmjében, és alakítottam Bruce Greenwood szeretőjét is. Ezek nem rossz nevek. És valahogy most is másként működöm, mert az angolszász kultúrában felnőve a kinti színészekhez hasonlóan a mai napig rendszeresen járok castingra, vagy küldök videókat és workshopokon veszek részt. Így kaptam mellékszerepet a James D’Arcy nevével fémjelzett Deadline sorozatban is a londoni ügynökömnek köszönhetően, és bízom benne, hogy ez egy folyamat kezdete. Az itthon készülő szuperprodukciók ezzel szemben a mai napig sajnos csak nagyon kicsi szerepekben használják a magyar színészeket, igazán nagy szerepet eddig talán senki nem kapott.

A Shakespeare után viszont úgy éreztem, mennem kell, és nagyon vonzott, miként lehet mondjuk színészetet tanulni az Egyesült Államokban, ezért New Yorkba költöztem, és elvégeztem egy intenzív kurzust. Részben a szüleim segítségével, részben az addig megkeresett és félretett gázsimból sikerült finanszírozni mindezt, és azt gondolom, a hat hónap alatt, amit kint töltöttem, akkor sokkal többet megtanultam a szakmáról, mint amit addig itthon lehetett. Ezzel párhuzamosan játszottam a Szegedi Nemzeti Színházban is, jártam válogatásokra, darabokat fordítottam, színházat rendeztem, majd miután hazajöttem, az egyik szegedi művelődési házban megrendeztem és eljátszottam Tennessee Williams Üvegfigurák című művét, annak minden gyermekbetegségével együtt. A darab végül siker lett, majd 2005 végén érkezett a megkeresés, hogy szereplőt keresnek a Barátok Közt sorozatba. Nagyjából ez volt karrierem legnagyobb fordulópontja. Tudom, hogy emiatt sokan ítélkeztek, és ez a sorozat egyet jelentett a rosszal, mégis úgy gondolom, ilyen háttérrel, amellyel rendelkeztem, a Barátok Közt nélkül soha nem rúghattam volna labdába színészként.

Kép
forrás: Guld Péter / InStyle MEN

Hiszen nem oda jártam, ahová kellett volna, és nem azok a tanárok tanítottak, akik szinte delegálták a diákjaikat különböző színházakba. A családom is egy vidéki polgári család volt, a művészberkeken kívül eső részről, ezek hiányában pedig a térképre sem fértem volna. Ezzel együtt a Barátok Közt egy nagyon profi produkció volt, a producereket pedig soha nem érdekelte: ki honnan érkezik. Csak a teljesítmény számított. Megesett, hogy egyetlen nap huszonnégy jelenetet vettünk fel, és elég volt ránéznem a papírra, hogy tudjam a szövegem. Összegezve sok minden mondhatnék rá, de azt hiszem, sok jót köszönhettem neki.

Ettől függetlenül áldás volt, vagy átok?

Talán mindkettő. Szakmailag rengeteget tanultam, és óriási népszerűséget kaptam, ugyanakkor beskatulyáztak miatta. De szerencsére ki tudtam szállni, és három év után kiírtak a sorozatból. Egyébként is maximum négyet terveztem, így nem estem kétségbe, mert közben is voltak színházi munkáim, és szerettem volna abban fejlődni. Akkoriban viszont még nem látták a színházak azt a piaci rést, hogy egy népszerű, kommerszből jövő színésszel esetleg extra nézőközönséget lehetne beszippantani, ezért inkább mindenütt az elutasítást éreztem. Budapesti színházakban voltak zenés darabjaim, másutt pedig prózai estek, de nem tudtam fejlődni.

Kép
forrás: Guld Péter / InStyle MEN

Nagyjából ekkoriban találkoztam Iványi Árpád barátommal, jelenlegi alkotó- és üzlettársammal, akivel később együtt alapítottuk meg a Budapest Playhouse produkciós céget. Az egyik első közös projektünk volt, hogy színpadra vittük Stephen King TORTÚRA című regényét. Emellett az énektanárom, Karikó Teréz, a hazai operajátszás Liszt-díjas csillaga, mindent megtett, hogy a Szegedi Nemzeti Színházban kapjak szerepet, mivel jól énekeltem, de nem éreztem, hogy igazán gondolkodnának bennem. Az akkori szakmai közegben egyedül Karinthy Marci volt velem teljes mértékben befogadó. Elismerte a tehetségem, talán azért, mert ő is a saját útját járta.

Voltak egyébként nagy csörtéid a fővárosi színházakkal, amikor bizonyítani szeretted volna a rátermettséged?

Csörtéim nem, de körbeküldtem az önéletrajzom, és egyetlen árva választ nem kaptam, kivéve Mácsai Pált, aki ugyan megköszönte a megkeresést, de azt javasolta, próbálkozzak inkább a bulvár színházak háza táján. Persze értem, hogy az Örkénybe bekerülni szinte lehetetlen, sőt, oda születni kell, és a budapesti nagyszínházak az elitnek is a legfelső kategóriájába tartoznak, de ezek az elutasítások nekem mégis nagyon fájtak. Utólag talán még furcsább ez a hozzáállás, mert amikor néhány évvel később Londonban találkoztam a Judi Dench mellett dolgozó színész coach-csal, elmondta, hogy Angliában a színészek folyamatosan castingolnak, mert a színházak így próbálnak új arcokat, eddig nem látott tehetségeket felkutatni, hiszen meg akarják adni maguknak a lehetőséget. Viszont ezen a téren akkoriban még nem voltam ennyire tüzes, és ahol úgy éreztem: elutasítanak, oda vissza nem mentem. Az akkori Operettszínházzal még kellemetlenebb volt, mert egyszer küldtem egy demót, amire azt válaszolták: nem ügynökségként működnek, ezért legközelebb kíméljem meg őket. Végeredményben mindenütt az elutasítást éreztem, miközben szintén Iványi Árpival megcsináltuk Bergman egyik kevéssé ismert darabját az RS9 alternatív színházban, ami óriási siker lett, ezt követte a Caligula Camus-től. Teltházzal futott a darab – kiegészítve azzal, hogy egy hatvan fős pinceszínházról beszélünk – amikor érkezett egy fenyegetés egy nagyobb színháztól, hogy vegyük le a palettáról, mert épp náluk is futott. A francia jogtulajdonostól megkaptuk a hivatalos engedélyeket, de mégis érezhető volt, hogy az erősebb győz alapon, nem tudjuk folytatni. Akkor azt éreztem, itt a vége, elég volt, ebben az országban nekem nem osztottak lapot.

2012-ben, harmincévesen elhagytam az országot, és hét évre Londonba költöztem, hogy életem addigi legnagyobb hullámvasútjára felüljek, annak minden magasságával és mélységével. Utólag azt mondom, ha itt maradok, talán minden másképp alakul, mert pont akkor kezdett dübörögni a magyar filmgyártás, és komoly tőkeinjekciót is kapott, de nem bántam meg semmit, és örülök, hogy így alakult.

Kép
forrás: Guld Péter / InStyle MEN

Londonban a legkomolyabb iskolákba jártam, és a legjobb szakemberektől tanulhattam. Olyan osztálytársaim voltak, mint Simone Ashley, vagy Stacy Martin, akik azóta világsztárok lettek. De együtt dolgozhattam Anthony Meindllel is, aki jelenleg az egyik legkeresettebb színész coach Hollywoodban. Ez a hét év viszont már teljesen önfinanszírozásból ment, ezért dolgoztam pubban, moziban, mosogattam, WC-t pucoltam, egyszóval mindent, hogy el tudjam tartani magam, és közben fedezzem a kiadásaimat. Ezzel párhuzamosan pedig a nagy filmekhez kapcsolódó premiereken konferáltam a világsztárokat és dolgoztam a rendezvényeken. Előfordult, hogy Tom Cruise-zal forgattam a Mission Impossible-ben, majd a film premierjén már a londoni mozi jegypénztárjában dolgoztam, és a vetítés alatt én csempésztem Cruise-t a terembe. Ez a londoni élet, legalábbis a feltörekvő színészek élete. Robin Morrissey-vel például jó barátságban vagyok, és az egyik premierjén vörös szőnyegen vonult szmokingban, miközben a fülembe súgva kérdezte: jól fizet-e a mozis munkám, mert nagyon kéne neki valami meló így a forgatás után. Ez ott szokványos, nem derogáló, hiszen Londonban mindig ketyeg az óra, fizetni kell, a beszédórák, workshopok, színész utóképzések pedig mind nagyon drágák. Lehet, hogy egy-egy forgatással néha nagy pénzt kerestem, de tudtam, két hónap alatt könnyedén elmegy. Tényleg csak a csúcson levő színészek engedhetik meg maguknak, hogy a szakmán kívül mást ne csináljanak.

Ugyanakkor mindig jó érzés volt, ha megismertek. Amikor a Killers című sorozatban én voltam a lengyel sorozatgyilkos, és a metró aluljáró plakátjain az arcom díszelgett, sokan jöttek oda hozzám még a brit színészóriások közül is a West Enden álló pubban, ahol akkoriban dolgoztam. Mivel két nagy színház között voltunk, ez gyakran megesett, de előfordult az is, hogy a betérő magyarok fotózkodtak velem a Barátok Közt miatt. Az ilyenkor kapott biztatás mindig nagyon jól esett.

Kép
forrás: Guld Péter / InStyle MEN

Nagyjából ez a nyugati modell segített mindenben, amikor végül hazatértem, és 2019 végén megalapítottuk Iványi Árpi barátommal a Budapest Playhouse-t. Teljes mértékben átalakítottam a gondolkodásom, a hozzáállásom a dolgokhoz, és megnyitottam magam a lehetőségek felé. Így jött létre Dobó Katával Az egy különleges nap című darab, amelynek a forgatókönyvét még Londonban írtam, de hazatérve azonnal jeleztem Árpinak, hogy szeretném színpadra vinni. A Budapest Playhouse-szal pedig sikerült egy új szintre emelni a produkciókat. Előtte szabadúszó művészek voltunk, teljesen kiszolgáltatva, hiszen a hazai színész szakmában ritkák az olyan menedzserek, akik az érdekeidet képviselnék. Ezért is végeztem el Balogh Máté mentorálásával egy színház menedzsment kurzust, mert szerettem volna a produkcióink mögé odatenni az infrastruktúrát is. Ennek eredményeként kaphattuk meg végül az augusztus 20-i tűzijáték látványtervezését.

Úgy érzed, hogy itthon nincs menedzsment a szakmában?

A valóságban nincs, egyszerűen azért, mert nincs annyi pénz a szakmában, hogy megérje egy menedzsernek színészeket futtatni főállásban. Ez remekül visszavezethető arra a pontra, hogy a színházak csak nagyon ritkán kíváncsiak az új tehetségekre. Nincs meg az a pörgés, ami a színész menedzserek munkáját legitimálná. Néhány művészt eleve bevonzanak a nagy cégek, társulatok, a piacon maradó színészek pedig önmaguk próbálnak érvényesülni. Ameddig nincs változás, és nincs meg az új elfogadására való hajlandóság, addig minden marad így. Emlékszem, még amikor New Yorkból hazatértem, vittem egy videókazettát egy casting vezetőnek. Öt évvel később találkoztunk, és a kazetta változatlan állapotban hevert a legfelső polcon, porosan. Hozzá sem nyúlt. Ebből a kiszolgáltatottságból lett elegem, és emiatt alapítottuk a Budapest Playhouse-t. Így legalább tudom, hogy Árpival ketten írunk, rendezünk, visszük a menedzsmentet, miközben én játszom, és tényleg számunkra fontos történeteket mesélünk el.

Az egész élet egyébként is egy furcsa változáson megy át, amely mind a társadalomban, mind a színházakban is megfigyelhető egyaránt. A régi színházmodell haldoklik, miután az állami támogatásokat sok esetben csökkentették. Néhányan pedig nehezen fogadják el azt a piacközpontú hozzáállást, amelyben létre kell hozniuk egy saját márkát, és ki kell alakítani a vásárlói kört. Egyébként az Orlai produkció szerintem ebben egyedülálló, és példamutató módon építette fel elsőként a saját üzleti modelljét.

Ezzel szemben mi egy nagyon pici vállalkozás vagyunk, és tudom, hogy most itt is lehetne sokkal nagyobbat dobbantani, de nem azért csinálom, hanem pont azért, hogy valami értékeset alkothassunk. Ezért a legfontosabb dolog az életemben jelenleg a történetmesélés, hogy a történeteinkkel kommunikáljunk valamit az emberek felé, válaszokat keresve a saját problémáikra, bátorságot adva felhívni a figyelmüket, hogy ítélkezni nem jó dolog, és fogadják el a saját esendőségüket, hiszen abból csak erőt meríthetnek. Ebben hiszek igazán.

Mennyire szűrődnek be a darabok a magánéletbe?

Teljes mértékben. A színpadon általában az van, ami az életben, amit érzek. Próbálunk egyébként úgy kommunikálni a közönség felé, hogy ez mindenki számára érthető legyen. Néha nem könnyű, mert tudom, hogy pl a Fat Pig c. darabunkban, amit a Karinthy Színházban játszunk, egy-egy monológgal sokakat megbánthatok. Viszont színészként ez a dolgom, hogy hatást gyakoroljak a közönségre, hogy átmenjen az üzenet.

Kép
forrás: Guld Péter / InStyle MEN

Itthon azért azt látom, hogy próbálunk korrekt módon viselkedni, és elsajátítani valamit a nyugati kultúrából, mégis nagyon álszent módon. Ha valaki más, ugyanúgy megkülönböztetjük, adott esetben elítéljük, ennek pedig ebben a formában nincs értelme. Ellenben dicsérni soha nem dicsérünk, miközben Londonban ennek is megvan a kialakult kultúrája. Azt hiszem ezen lenne még mit változtatni, fejlődni.

Szeretnéd még a külföldi karriert?

Természetesen, és dolgozom is rajta. Most váltottam ügynököt, és egy sokkal komolyabb céggel sikerült megállapodni, hogy képviseljenek mind az Egyesült Államokban, mind Európában. Folyamatosan járok angol beszéd órákra, hogy ha kell, semlegesíteni tudjam az akcentusom, így bármelyik pillanatban bevetésre kész lehetek. Továbbá minden héten részt veszek egy itt működő amerikai színiiskola kurzusain. A siker, az áttörés egyébként nagyrészt magán a színészen is múlik, a befektetett munkán, és a színészt képviselő ügynökség üzleti kapcsolatain, valamint, hogy mennyire befolyásos a szakmában. Ezen felül kell még egy nagyon profin összerakott portfólió, amellyel megfelelően prezentálhatod önmagad, hiszen valahogy ott kell lenned a radaron. Sokan azt hiszik, ma, az internet világában ez sokkal könnyebb, de mégsem, hiszen a végtelen lehetőségekkel együtt a zaj is megnőtt. Az álmom egyébként ma már az, hogy jó emberekkel jó történeteket adjunk a közönségnek. Azt hiszem mára ez a legfontosabb az életben, és hogy a saját produkcióim minél nagyobb számban megvalósuljanak.

Videók

Promóció

Defender élmények autentikus környezetben

Kép
Életmód

Chris Hemsworth mutatja: kőkemény edzéssel készül a Thor-test

Ahhoz, hogy skandináv viharistennek nézz ki, elég komoly munkát kell elvégezni.

Kép
Szórakozás

Borzongató a története: a rejtélyes Alaszka-háromszög

A Bermuda-háromszög bolygónk egyik legmisztikusabb területe, azonban akad egy ennél sokkal veszélyesebb vidék, az Alaszka-háromszög.

Kép
Szórakozás

Nem volt elég olasz – ezért bukott egy fontos filmet Stallone

A szerep csak egészen apró lett volna, a film viszont nagyszerű. Sylvester Stallone elmondta, miért nem került be.

Kép
Szórakozás

Vadiúj Lego-szettek jönnek a Star Wars-napra

A rajongók számára igazán jeles nap május negyedike, ezekkel a készletekkel lehet megünnepelni.

Kép
Stílus

Anyák és apák napjára is készült egy különleges Swatch

Természetesen mindkettőt az odaillő Simpson karakterrel díszítették.

Kép
Szórakozás

Film vs. valóság: a Kapj el, ha tudsz igaz története

A Frank Abignale életrajzi könyvét feldolgozó film egy magával ragadó, sodró lendületű alkotás, nagyszerű alakításokkal, azonban a valóságban a történet korántsem volt olyan színes és izgalmas, mint ahogy a vásznon bemutatták.

Szeretnél képben lenni?

Iratkozz fel hírlevelünkre!

A feliratkozásod hibába ütközött, kérjük, próbáld újra!
Köszönjük, sikeres feliratkozás!