Szórakoztat, provokál és elgondolkodtat - Kritika: Itt érzem magam otthon

A forgatókönyvet Veres Attila vetette papírra még öt évvel ezelőtt, majd Holtai Gábor rendezővel közösen Lovas Rozira és Molnár Áronra formálták a főbb szerepeket. Erre szükség is volt, hiszen a film bizonyos jeleneteiben a két színész közötti barátság közös színészi múlt nélkül talán nem is születhetett volna meg az a fajta intenzitás, amelyet a vásznon látunk.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

A történet főhőse Rita (Lovas Rozi) - akinek éppen megszűnt a munkahelye - hazafelé tart, amikor két férfi elrabolja. A következő jelenetben egy üres szobában tér magához, megkötözve, ahol egy idegen férfi, Árpád Marci (Molnár Áron) azzal szembesíti, hogy ő valójában a húga, Szilvi, aki „elcsatangolt”. A fiatal nőnek nem marad más választása: ha életben akar maradni, el kell játszania Szilvi szerepét. Azt azonban maga sem sejti, hogy a háttérben ennél jóval több húzódik meg.

A két kiváló főszereplő mellett olyan nagyszerű művészek tűnnek fel a filmben, mint a Papát alakító Szervét Tibor, az alkoholista Rudit játszó Znamenák István, Miklós szerepében Simon Kornél, valamint Juliként Gryllus Dorka. A moziban szerepet kap Simon és Gryllus fia, Simon Soma is Istvánka szerepében, és fontos karakter jut az Annát megformáló Józsa Bettinának is.

forrás: Fórum Hungary

A film akár színházi darabként is megállná a helyét, hiszen közel kilencven százalékban egyetlen helyszínen, egy lakásban játszódik, ennek ellenére mégis mozgalmas és impulzív filmélményt nyújt.

Holtai már az első percekben „ránk rúgja az ajtót”: a zenei betétek, a hanghatások, a nem megszokott képi világ és a különleges kamerabeállítások mind azt jelzik, hogy itt valami egészen másra számíthatunk, mint a megszokott magyar filmek esetében.

Az első képkockáktól érdemes odafigyelni, hiszen minden részletnek és feliratnak jelentése van, amelyeket leginkább a film folyamán, illetve a végén értünk meg igazán. Ez a metaforikus filmes megoldás — amely ugyanazt a képet mutatja a film elején és végén, mégis teljesen eltérő jelentéssel ruházza fel — újabb réteget adva az alkotáshoz.

A fények és a világítás használata szintén tudatosan hat a tudatalattinkra. Rita figuráját gyakran felülről látjuk, míg Marci karakterét sokszor alulról veszi a kamera, ezzel is hangsúlyozva az alá- és fölérendeltségi viszonyt. Ahogy azonban haladunk előre a történetben, ezek a beállítások fokozatosan átalakulnak.

forrás: Fórum Hungary

Ugyanakkor, amilyen erős a film kezdeti képi világa, idővel sajnos visszavesz ebből az intenzitásból. Ha ezt a vizuális vonalat végig sikerült volna megtartani, még csontig hatolóbb élményt kaphattunk volna. Ezt azonban szerencsére a színészek játéka képes volt ellensúlyozni.

Hozzáállás és tájékozottság kérdése, ki mit lát bele a filmbe. Felfogható „egyszerű” pszichológiai thrillerként is, de akár aktuálpolitikai áthallásokat is felfedezhetünk benne. Éppen ez teszi lehetővé, hogy már most jelentős érdeklődés övezi a külföldi piac részéről — akár remake, akár bemutatás tekintetében —, hiszen a történetben megjelenő eseményláncolat globális problémákat elevenít meg. Bárhol és bármikor megtörténhet, ezáltal kortalanná is válik.

Az elgondolkodtató monológokkal átszőtt beszélgetések még több esszenciát adnak a történetnek. Olykor kimondanak olyan dolgokat is, melyeket mi nézők is érezhetünk és gondolhatunk, csak épp nem merjük felvállalni.

forrás: Fórum Hungary

Minden karakter egy-egy embertípus metaforikus lenyomata. Rita az, aki mer harcolni a szabadságért: bár eleinte falakba ütközik, idővel rájön, hogy az elnyomó rendszert belülről kell bomlasztani, és mások szemét is fel kell nyitni ahhoz, hogy együtt le lehessen győzni a zsarnokot. Lovas Rozi alakítása végig bejárja az érzelmi skálát: a kezdeti zavarodottságtól a beletörődésen át a belső lázadásig egy rendkívül intenzív belső utazást tár elénk.

Míg Marci karaktere azt példázza, hogy ha valakinek elég sokáig mondunk valamit, idővel még a hazugságot is képes elhinni, és manipulált bábként olyan tettekre is képes lesz, amelyeket korábban elképzelni sem tudott volna. Molnár Áron fenyegető, mégis kontrollált alakítása az erő és a dominancia archetípusát jeleníti meg, miközben nem válik egyszerű „rosszfiúvá”, hanem árnyalt, pszichológiailag komplex figurává válik.

Ez a szereplői dinamika - ahol egyik fél sem fekete vagy fehér - folyamatos morális bizonytalanságban tartja a nézőt.

forrás: Fórum Hungary

A mellékszereplők szintén kulcsfontosságú részei a családi gépezetnek. Rudi a rendszer egyik áldozattípusa, aki a túlélés érdekében a két rossz közül a kisebbet választja. Miklós a teljesen alárendelt, passzív embertípus mintapéldája: létezik, de nem él. Juli és Anna azoknak a nőknek a megtestesítői, akik egyedül nem elég erősek a szembenálláshoz, ezért beletörődve sorsukba, remélik a változást. Istvánka pedig átlagos gyerekként, keveset értve az őt körülvevő „megrendezett” világ működéséből, szintén a felnőttek döntéseinek elszenvedője.

A két főszereplő mellett kiemelt figura Papa is, aki a pénz diktálta létben olyan hatalommal bír, amellyel teljesen leuralja környezetét. Ellentmondást nem tűrő akarata félelemben tartja a „családot”. A zsarnokság mintapéldája, akiről keveset tudunk, mégis mindenkinek ismerős alak.

A rendezés egyik legnagyobb erénye, hogy nem látványban, hanem atmoszférában gondolkodik: a film ereje a hangulatból, a csendekből és a kimondatlan feszültségekből fakad. Kortárs társadalmi problémát dolgoz fel, mégis kerüli az egyértelmű állásfoglalást, inkább kérdéseket tesz fel, mint válaszokat ad. A visszafogott, civil hangvételű színészi játék tovább erősíti a hitelességet és a dokumentarista érzetet.

forrás: Fórum Hungary

A film címe kettős jelentésű: az „otthon” nem csupán földrajzi hely, hanem lelki és identitásbeli állapot is. A dialógusok szándékosan szikárak, sokszor a hallgatás többet mond, mint a kimondott szó, ami az európai művészfilmes hagyományokat idézi. A statikus vagy visszafogott kameramozgás a szereplők belső megrekedtségét hangsúlyozza, a lassabb tempó pedig az érzelmi folyamatokra helyezi a hangsúlyt. Ez megosztó lehet, de egyértelműen tudatos alkotói döntés.

A befejezés nem kínál klasszikus feloldást: a nyitva hagyott lezárás tovább gondolkodásra készteti a nézőt. A film legfontosabb üzenete, hogy az „otthon” nem feltétlenül egy hely, hanem egy érzés, amelyet az ember újra és újra elveszíthet vagy épp megtalálhat. A mindennapi térben megjelenő, csendes fenyegetés fokozza a pszichológiai hatást, miközben a történet nem a cselekményre, hanem a belső folyamatokra épít.

Mindez teszi az Itt érzem magam otthon című filmet sokkal intimebb, elgondolkodtatóbb és maradandóbb élménnyé, mint egy egyszerű zsánerfilmet. Hiánypótló magyar alkotás, amely akár egy új műfaji irányzat úttörője is lehet a hazai piacon.

forrás: Fórum Hungary

Összességében az Itt érzem magam otthon egy ritkán látottan tudatos, nyomasztó és gondolatébresztő magyar film, amely nemcsak zsánerében, hanem témaválasztásában és megvalósításában is kiemelkedik a hazai mezőnyből. Holtai Gábor rendezése atmoszférára, karakterekre és morális dilemmákra épít, miközben nem kínál könnyű válaszokat, csupán kényelmetlen kérdéseket. A kiváló színészi játék, a szikár eszköztár és a pszichológiai feszültség együttese hosszú időre a nézőben marad. Bár nem hibátlan alkotás, hatása vitathatatlan: olyan filmélmény, amely egyszerre szórakoztat, provokál és elgondolkodtat. Az Itt érzem magam otthon így nem csupán egy erős thriller, hanem jelentős lépés a magyar műfaji filmek fejlődésében.

Még több kritikát olvashatsz Dörgő Dániel tollából a Dan-Cinema oldalán!