Krasznahorkai - sikerről, sajtóról, szegénységről, kapitalizmusról

A vaskos kijelentések sorát tartalmazó életinterjú szeptember 18-án jelent meg a Partizán YouTube-csatornáján. A beszélgetés az emberi létezés számos területét – a siker mércéje, alkotói szabadság, a szegénység erkölcsisége, szerelem, barátság, halál, a kapitalizmus és ami utána van – érintette, ezekből szemezgettünk.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

A sikerről

A beszélgetést vezető Gulyás Márton felvetette, hogy Krasznahorkainak a siker megélése kihívás lehet. „Igen, de engem nem változtatott meg” – felelte a 72 éves író, majd így folytatta: „Azt tudom, hogy megkaptam a Nobel-díjat, csak nem hiszem el. Mert arra gondolok, hogy ez a mondat azt jelenti, hogy ugyanott álltam, ahol William Faulkner. Ugyanott álltam és akkor most jönnek az elképesztő nevek. Hogy képzelem én azt, hogy én egy vagyok ebben a sorban? Én erre képtelen vagyok. Nekem ezek istenek.”

A riporter idézett egy 2003-as interjúból is, ahol az író így nyilatkozott: „Csak olyan sikeres művészeket ismerek, akiknek ártott a népszerűség. Vagy úgy, hogy megsemmisítette őket emberileg, vagy úgy, hogy megsemmisítette őket művészként. A siker legnagyobb veszélye az, hogy éppen azt száműzi az emberből, ami a sikerét megalapozta.” Ennek apropóján szegezte neki a kérdést:

„– A sikernek áldozata vagy?
– Írói értelemben nem. Egyáltalán nem befolyásol a külvilág ítélete. Egyáltalán nem. Fáj, ha valakinek nem tetszik, de nekem sokkal jobban fáj és azzal tudok csak törődni. Még az is talán túlzás, hogy fáj. Sért. Sért a hiúságomban.
– A tetszés hiánya?
– Igen. Meg az eleve elrendelt ítélet – azokon tudok igazán mégiscsak bosszankodni. Nagyképűség? (…) A nagyképűség biztos, hogy szerepet játszott az életemben, ma már nem annyira, éppen a sikerek miatt. Miért legyek nagyképű még? Nem elég, hogy a világon sok nyelven olvashatóak a könyveim? Dehogynem. (…) Ha lefelé nézel és a különböző sávokban meghúzódó irodalmi teljesítményekhez bármilyen szempontból is hozzáméred a magadét, az már eleve egy jellemhiba.”

Az író az idézett interjúban kijelenti, hogy ma már nem lehet tömegkultúráról beszélni, mert nincs mihez képest bármit is annak nevezni – hiszen nincs már elitkultúra, csak tömegkultúra van. A riporter erre utalva az eladott példányszámok és az olvasottság szempontjaival mint objektív mércékkel szembesíti Krasznahorkait, aki csak a művészi, belső mércében hisz. A siker „a perfekt könyv, amilyennek én elképzelem. (…) Külső mérce nem segít rajtam. Soha nem segített. Az, aki sikert vár, az menjen banktisztviselőnek.”

Az újságírókról

„Aki egy újságíróval ma beszél, az áldozat. Az újságíró jóindulatán, annak az elnyerésén vagy az elutasításán dől el a sorsa. De akkor is áldozat. Tiétek a hatalom. Miénk a gondolat.”

A szegénységről és a szolidaritásról

Az író hosszan mesélt arról, hogy milyen tapasztalatokat szerzett a ’70-es években, amikor a legszegényebb néprétegek között élt és dolgozott az ország különböző tájain: „Én ilyen erős szolidaritást sehol soha nem tapasztaltam az életem korábbi és későbbi területein. A szegények a ’70-es években (…) egyben nagyon hasonlítottak: elképesztő volt az egymás iránti szolidaritás, a segítőkészség. Eleve egyfajta jóindulat. (…) Hogyha magyarok arra is képesek, mint azok a szegény emberek, akkor még más dolgokat is el lehetne várni tőlük, és a keserűségem, a dühöm mindig abból fakadt, hogy azt láttam, hogy ugyanezek az emberek más élethelyzetbe kerülve elkezdenek erkölcsileg romlani. Elég az első gyáva tett. Elég az első gyáva kompromisszum. (…) Tehát, én a szegénységet tulajdonképpen bevezetném Magyarországon legalább tíz évre.”

A kapitalizmusról és ami utána jön

Krasznahorkai már a 2003-as interjújában is utalt rá, hogy az elitkultúra megszűnésével és a tömegigények kiszolgálásával gyakorlatilag a kapitalista termelési kényszerek dominálnak, amelyek a művészeti autonómiát is veszélyeztetik, ezért akkor a következőt javasolta: „a kudarc ízét a siker helyett. (…) A szegénységet a gazdagság helyett, a névtelenséget a hírnév helyett. Mert amivel egy mai művész szemben találja magát, az hihetetlenül erős és legyőzhetetlennek tetszik, és tökéletes technikája van azokkal szemben, akik ellenzik a létezését.”

Gulyás a művészi szabadság kérdését és az író sikereinek tényét feszegeti, amely lehetetlenné teszi a kudarc megízlelését és a kapitalista viszonyok közül való kivonulást, mire Krasznahorkai a világ gyökeres és szükségszerű megváltozásával szembesíti a nézőt: „a posztkapitalista világban, ahol tulajdonképpen egyes általad emlegetett technológiai meg nem tudom milyen vezérek erősebbek, mint az államok, az még kapitalista világ? Nem. A kapitalizmusnak befellegzett. Nem találtam ki erre egy jó kifejezést, de az biztos, hogy túl vagyunk a kapitalizmuson. Ez nem az.” Az egyik globális techcég vezérét idézi, aki azt „mondta, hogy az az ember, aki a versenyben hisz, lúzer. Hm? Ez nem a kapitalista gondolkodás. A kapitalista vállalkozó a versenyben hitt. Hogy jobb leszek, jobb lesz az árum, jobb lesz az eredményem, nagyobb lesz a profitom és így tovább. Ez a gondolat, ugye, a mi fülünknek cinikusan hangzik, de mi van, ha igaz. (…) Nagyon kerülöm, amit valószínűleg nem fogok tudni, hogy: ennek így kell történnie.(…) Ez nem függ attól, hogy a Zuckerberg mit akar. Mégis ő tőle függ. Nem tud mást csinálni. Valami véget ért, valami elkezdődött, ő ebbe bele tud szállni, vagy lehet, hogy csak egy átmeneti alakja egy új korszaknak, ezt nem lehet tudni, de ő azt teszi, amit tennie muszáj. Ő nem azt teszi, amit akar. Ő nagyon régen akart valamit. (…) Ha [a kapitalizmust] tekintjük egy klasszifikált állapotnak, ami egy mérce, akkor igazad van, ez egy kollapszus. Egy olyan veszteség, amit egy civilizáció nem fog túlélni és mi van, ha egy új korszak (…) például multifokalitást fejleszt ki az emberben. Ne felejtsd el, hogy még mindig evolúció van. Mi van akkor, ha fogalmunk nincs arról, hogy milyen korszakban vagyunk most. Hanem egyszerűen még nem látszanak azok az elemek az úgynevezett bekövetkezendő jelenben, hogy már meg lehessen nevezni, (…) hogy hogy nevezzük ezt a korszakot, ami már nem kapitalista vagy posztkapitalista, ami már nem is függ ettől a régi gazdasági szisztémától és ennek társadalmi és egyéb, kulturális következményeitől. (…) Értsd meg, ők [a techcégek vezérei] nem tehetnek mást, mint amit tesznek. Muszáj, hogy azt tegyék, amit tesznek. Egyszerűen nem mentem föl őket, hanem látom, hogy ez egyfajta tehetetlenség. Mint egy fizikai törvény.”