Koronázás, monarchia és zavargás. A brit popkultúra közel hatvan éve

Modok és rockerek csapnak össze egy londoni koncerten
Forrás: Alisdair Macdonald/Daily Mirror/Mirrorpix/Getty Images

Promóció

Szebb mosoly, 150 ezer forinttal kevesebbért

Promóció

Budapestre is megérkezett a világ egyik legnagyobb presztízsű pezsgője

Szeretnél képben lenni?

Iratkozz fel hírlevelünkre!

A feliratkozásod hibába ütközött, kérjük, próbáld újra!
Köszönjük, sikeres feliratkozás!
Facebook
Twitter
Pinterest

Ötvenkilenc éves jubileumról ritkán emlékezünk, kivéve bizonyos esetekben. Például, ha a legendás 59-es klub is érintett a történetben, vagy a britek épp királyt koronáznak.

1964 tavasza mindenesetre érdekesen alakult az Egyesült Királyság életében, és utólag az is kiderült, hogy az akkor még belügynek tekinthető, belterjes brit kultúrharc sokkal érzékenyebb szociális problémát hozott a felszínre, mint azt néhányan első körben gondolták.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!
Modok szállják meg a tengerpartot
forrás: Daily Mirror/Mirrorpix/Getty Images
Modok szállják meg a tengerpartot

1964 húsvétjának hétvégéjén két fiatalokból álló csoport csapott össze London külvárosi részein. Az eset először ártatlannak tűnt, végül egy háromnapos rendbontássá, vandálkodást sem nélkülöző abúzussá nőtte ki magát másfél hónappal később. A márciusi esetről a brit sajtó is beszámolt, és ugyan mértékkel, de talán pont ennek a rögtönzött népszerűségnek tudható be, hogy néhány hét elteltével, a következő hosszú hétvégén az addig csendes, közkedvelt kisváros, Brighton egy felkavaró bandaháború kiemelt helyszínévé változott.

Így az 1964. május 18-19-i hétvége kiemelt helyett kapott a popkultúráról szóló történelemkönyvekben, hiszen ez volt a modok és café racerek legnagyobb összecsapása.

Egy mod rúgja a földön fekvő rockert
forrás: Daily Mirror/Mirrorpix/Getty Images
Egy mod rúgja a földön fekvő rockert

A britek erőszakkal fűszerezett szubkultúrája talán senki előtt sem idegen. Így nem véletlen az sem, hogy a nyugati focihuliganizmus egyik bölcsője a szigetország. A nyolcvanas években lezajlott bristoli zavargások, és a street art ellen fellépő szigorú rendőri intézkedések ugyanúgy a hétköznapok részei voltak, mint a monarchia iránt érzett feltétel nélküli elfogadás. Ez a kettősség pedig érdekes társadalmi léthez vezet, amelyben a britek rendszerint tettlegességig fajuló társadalmi vitái sokszor meghatározó sarokpontokká válnak a jelen normáit tekintve.

Így, közel hatvan év távlatából nyugodtan kijelenthetjük, a café racerek és modok összecsapása sokkal mélyebb kérdéseket feszeget, mint amennyi a felszínen lecsapódott, és egyszerű motoros huliganizmusnál is több volt. Alapvető különbség, hogy a két társaság közül csak az egyiket definiálhatjuk motoros bandaként. Ők pedig a café racerek, akiknek tagjait leginkább londoni és London környéki fiatalok alkották.

Egy nagymama motorozik egy rockerrel
forrás: Daily Mirror/Mirrorpix/Getty Images
Egy nagymama utazik egy fiatal rocker motorján 1964 februárjában

A különc britek leginkább nagy köbcentis, Triumph-ból és Nortonból épített Tritonokkal, valamint BSA-kkal hódítottak a London külvárosában megrendezett utcai versenyeken. Rockzenét hallgattak, otthonuk pedig rövid idő alatt az Ace Café – kávézó és bár London külvárosi részén - lett. Fizimiskájukat a Benedek László rendezte, Marlon Brando sikerét is meghozó, 1953-as The Wild One című mozi főhőseiről mintázták, annyi különbséggel, hogy farmer helyett inkább bőrnadrágot és vastagabb kabátot húztak a hideg ellen.

Viszont a hírhedt 59-es klubot talán még az Ace Cafénál is nagyobb mítosz övezte. 1959. április 2-án alapították a kelet-londoni Hackney Wickben, főként azzal a céllal, hogy a világháború miatt nehéz helyzetbe került, s emiatt „motoros huligánná” lett fiataloknak menedéket nyújtson, miután viselkedésbéli problémákra hivatkozva szinte mindenhonnan kitiltották őket. A klub egyik alapítója az a Bill Shergold atya volt, aki a krónikások szerint minden vasárnap megáldotta a tagok motorkerékpárjait. Shergold atya maga is motorozott, fekete bőrdzsekiben és farmernadrágban. A klub végül komoly hírnévre tett szert, olyannyira, hogy még Sir Cliff Richard, Elizabeth Taylor, valamint Margit hercegnő és férje, a snowdoni gróf is tiszteletét tette néhanapján.

Bill Shergold atya motoron
forrás: Frank Martin/BIPs/Getty Images
Bill Shergold atya ül a motorján bőrdzsekiben

Velük szemben helyezkedtek el a modok, más néven modernisták, az olyan munkásosztálybéli szülők gyermekei, akik leginkább a középosztály felé igyekeztek. Társadalmilag szerettek volna feljebb lépni, és emiatt megvetően néztek a kissé seggszagúnak ható, olajtól bűzlő motorosokra. Más kérdés, hogy a motorizációt ők sem vetették meg, csak robogókkal jártak. A különc elit Lambrettával, a kissé átlagosabb Vespával, gusztustalanságig díszítve. Olyan idők voltak ezek, amikor a robogó a haladás, fejlődés szimbólumának számított. És míg a café racerek nemegyszer kétkezi munkát végző fiatalok közül kerültek ki, a modok sokkal inkább irodai csinovnyikként dolgozó, bürokráciát támogató, attól felemelkedést váró fiatalok voltak.

Persze erős sztereotípiák mezsgyéjén haladunk, de a pozicionálás végett könnyebb.

Modok ülnek a robogóikon
forrás: Daily Mirror/Mirrorpix/Getty Images
Modok ülnek a robogóikon

A bandák közötti feszültséget leginkább az gerjesztette, hogy míg a café racerek inkább a múltban ragadtak, miközben a jelent megvetették, a modok a gyorsított fejlődésben látták az előremenetelt, és hitték, ha átadják magukat a dübörgő hatvanas éveknek, úgy társadalmilag könnyebben felemelkedhetnek. Ezért míg a rockerek modokról alkotott véleménye leginkább a nyálas pojáca definícióban nyilvánult meg, addig a modok műveletlen, ostoba csürhének érezték a rockereket. Más kérdés, hogy a frusztráció mindkét társaságban a kirekesztettségből táplálkozott, de akkor még talán a modok sem észlelték, hogy missziójuk szinte lehetetlen.

A kirekesztettség néhány éven belül egyébként oda vezetett, hogy a modok egy csoportja is leszakadt, és a kilátástalan, a munkásosztályból kitörni nem tudó tagok újabb csoportosulást alkottak, akikből lettek a későbbi skinheadek. A rasszizmus ekkor még messze elkerülte a szubkultúrát, sokkal inkább a reménytelenség szülte helyzetbe kapaszkodva, feketék és fehérek egymással összeborulva hallgattak ska zenét, később meg Clash-t. A rasszista irány úgy a hetvenes évek végén ütötte fel a fejét, amikor a még rosszabb anyagi körülmények közé csúszó külvárosiak egy csoportja nemzeti nacionalista eszmékkel fűszerezte a skinhead szubkultúrát.

A püspök készül motorozni egy Tritonnal
forrás: Express/Hulton Archive/Getty Images
Dr. Robert Stopford püspök készül motorozni egy Tritonnal

Visszatérve a ’64-es zavargásokra, sokan mégis úgy gondolták, több volt ez, mint egy szokásos brit bandaháború, amelyre bármely hétvégi futballmérkőzésen is képesek lennének. Többen állították, hogy a társadalmi problémákat, a megrekedést felsőbb szinteken így billentették ki, kialakítva egy új irányt, amely megfelel a modern kori társadalom szolgalelkű, szabályokat követő résztvevőinek. A külsőségek előtérbe helyezése mellett, divatosnak tűnő csomagolásban sokkal könnyeben háttérbe szorítható az én, valamint az önálló gondolatok. Hosszútávon így a beskatulyázott, a munkásosztályból statisztikailag a középosztályhoz felzárkóztatott, bár mindenre kiterjedő, megfelelő edukáltságot nélkülöző feltörekvő fiatalok sokkal inkább kiszolgálják a rendszert.

Ez pedig nem más, mint a fogyasztói társadalom és a jelen.

Ha alaposan végiggondoljuk a dolgok alakulását és a történelmi állomásokat, kijelenthetjük, a modok valójában olyan váratlan hirtelenséggel tűntek el, és illeszkedtek a társadalomba, ahogy érkeztek. A beilleszkedni nem tudó, lázadáspárti modok egy csoportja pedig hippivé avanzsálódott, és a Lambrettáikat VW kisbuszra cserélve a békét hirdette, legtöbbjük egy indiai vallás égisze alatt megtérve.

Két rocker mászik egy épületen
forrás: Daily Mirror/Mirrorpix/Getty Images
Két rocker mászik egy épületen a brightoni csata napján

A hetvenes években a modkultúra már leginkább a divatról és a zenéről szólt, semmi nem utalt az egykori lázadó, provokatív, világmegváltó hajlamra. A vad, ajzószerektől átitatott underground jazzklubok lassan megszűntek, a bandák is eltűntek, helyette érkezett a Who és Paul Weller, a modkultúra védjegyei pedig a Brit Királyi Légierő kék-fehér-vörös karikái lettek. Napjaink talán utolsó jeles mod képviselője a 2012-es Tour de France győztese, Sir Bradley Wiggins lehetett, miután a kerékpárját is a logóval díszítette.

Így a mod, mint valódi szubkultúra már csak papíron létezett, a valóságban sokkal inkább a mainstreamhez tartozott.

A legjelentősebb kérdés valóban az: tartozott-e valaha is máshová?

Sokak szerint az 1964-es, májusi brightoni zavargásokat leginkább a médiavisszhang erősítette fel. A BBC helyszíni riportokat készített, ahol fiatalokat szólaltatott meg. Az esti híradókban leadott rövid interjúkból kiderült, hogy sokan előtte még egyáltalán nem jártak sem Brightonban, sem a tengerparton, de mivel hallottak a húsvéti első összecsapásról, és a média már előre beharangozta, hogy a hétvégén ismét összegyűlnek a két csoport tagjai, úgy érezték, látniuk kell. Az sem volt kérdés, hogy a tanácstalan, meggyőzhető fiatalok inkább a modokhoz szerettek volna tartozni, hiszen az ő eszméik közvetítették a haladást. A modok önmagukat egyébként hipszterként definiálták, és úgy vélték, fontos, hogy a gondos ruházkodással jelezzék, máshova tartoznak, mint a szüleik. A valóságban viszont a fogyasztói társadalmi eszméken, a divaton és az akkor menőnek tartott zenei irányzaton túl más nem igazán érdekelte őket. A helyszíni beszámolókból kiderült az is, hogy a helyszínre érkező lányok lényegében izgalmasnak tartották a helyzetet, szerettek volna imponálni a robogós srácoknak, de a café racerekről, vagy ahogy ők hívták, rockerekről nem voltak különösebb véleménnyel, valójában azt sem tudták, kik ők, és hova tartoznak. Így lényegében, közel hatvan évvel az eset után sokan úgy vélik, a brightoni „csata” a legjobb példája annak, amikor a médiavisszhang csak olaj volt a tűzre, az összetűzés pedig inkább külső hergelésre kerekedett.

Rendőrök próbálják megfékezni a zavargást
forrás: Daily Mirror/Mirrorpix/Getty Images
Rendőrök próbálják megfékezni a zavargást

Persze egy diákcsíny, illetve ellentétes nézeteket valló csoportok egymásnak feszülése nem összekeverendő olyan esetekkel, amikor a hivatalos szerv fiatalok ellen brutális módszerekkel lép fel csak azért, mert a nép másként vélekedik a vezetők döntéseiről. A brightoni rendőrök leginkább józanodni vitték a fiatalokat a rendőrségre, kihallgatták, majd elengedték őket, beavatkozás pedig akkor történt, amikor a két csoport összecsapása veszélyeztette azon civilek testi épségét, akik pihenni érkeztek a hosszú hétvégére. A feladatukat, a vagyoni javak és a közbiztonság megőrzését így a brutalitás mellőzésével is elvégezték.

Cafe Racer – Bár megannyi írás, fotó, és videó született a legendás stílusirányzatról, személyes kedvencem mégis Robert Milton Wallace 1997-es rövidfilmje, mely a Tunnel of Love címet kapta. Szatirikus angol humorral mutatja be egy „városi versenyző” napját, miként küzd motorkerékpárjával a belvárosi dugóban.

(Nyitóképünk illusztráció: Modok és rockerek csapnak össze egy londoni koncerten. Fotó: Alisdair Macdonald/Daily Mirror/Mirrorpix/Getty Images)

Videók

Promóció

Szebb mosoly, 150 ezer forinttal kevesebbért

Promóció

Budapestre is megérkezett a világ egyik legnagyobb presztízsű pezsgője

Kép
Életmód

Szakmák, amik eltűntek a modern kor beköszöntével

Felelevenítünk néhányat a régmúlt mesterségeiből, amik nem állták ki az idő próbáját.

Kép
Jármű

Látványos koncepcióautót mutatott az AMG Monacóban

A Formula–1-es versenyhétvégéhez kapcsolták a Mythos PureSpeed sportautót, amely érdekes megoldásokat vonultat fel.

Kép
Szórakozás

Közeleg a napfogyatkozás 25 éves évfordulója - de mikor lesz a következő?

Az egész ország az eget kémlelte negyed évszázaddal ezelőtt.

Kép
Szórakozás

Mint egy gyerekszínészt, úgy kezelték balesete után Jeremy Rennert

A Marvel-moziverzum sztárja felidézte, milyen érzés volt visszatérni a munkába.

Kép
Szórakozás
Kép
Szórakozás

"Ezt a hajót egyfelé húzzuk" - interjú a Dante alapítóival, Gulyás Hermann Sándorral és Jászberényi Gáborral

Úgy állnak a kamera előtt, mint a profi modellek. Könnyű nekik, hiszen színészek! – jut eszünkbe Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor fotóit nézve. De vajon tényleg könnyű nekik?

Szeretnél képben lenni?

Iratkozz fel hírlevelünkre!

A feliratkozásod hibába ütközött, kérjük, próbáld újra!
Köszönjük, sikeres feliratkozás!