Fekete öves újrakezdő - interjú: Molnár Tamás

Ami akkor ösztönös kitörés volt, ma tudatos, letisztult és mélyen személyes alkotás. Útközben sok minden átalakult körülötte és benne is, de egy dolog végig változatlan maradt: az a belső késztetés, hogy a zenén keresztül őszintén, szűrők nélkül mondja ki mindazt, amit mások megfogalmazni sem tudnak/mernek. Pályája nemcsak sikerekről, folyamatos újradefiniálásról is szól: arról, hogyan lehet levetkőzni a korábbi szerepeket, és újra meg újra közelebb kerülni önmagunkhoz.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

forrás: Cinthya Dictator

Tizennégy évesen alapítottad meg az Anti Fitness Clubot. Ha most visszanézel arra a kamasz fiúra, aki akkor voltál, mit gondolsz: mit kerestél valójában a zenében?

Forradalmat. Egy olyan új hangot a gitárzenében, amiben nyíltan vállalhatom az érzelmeimet, esendőségeimet, mélypontjaimat, míg az alkotásra inkább egy terápiás búvóhelyként tekintettem.

Az AFC egy egész generáció meghatározó zenekara lett. Volt olyan pillanat a sikerek idején, amikor először érezted, hogy ez már nemcsak játék, hanem olyasvalami, ami felelősséggel is jár?

Egyáltalán nem. Igyekeztem megőrizni a zene szabad, őszinte, gyermeki mivoltát. Magamért sem tudtam felelősséget vállalni akkoriban, nemhogy másért, és ez teljesen jó volt így. A sikereimre nem valami mártír szerep, vagy magasztos küldetéstudat volt a válaszom, hanem a hedonizmus. Ettől függetlenül a dalaimban gyakran megjelent a társadalomkritika, és a környezetvédelem fontosságát is minden lemezen artikuláltam, de ezek mögött nem felelősségtudat, sokkal inkább egyfajta érzékenység állt.

forrás: Cinthya Dictator

Amikor egy zenekar feloszlik, sokszor nemcsak egy projekt ér véget, hanem egy identitás is. Neked mi volt a legnehezebb abban, amikor lezárult az a korszak?

Az újrakezdés felszabadított, de közben próbára is tett, mert olyan lépcsőfokokon kellett újra végigmennem, amiket már rég magam mögött hagytam. Mintha az utolsó bossfight után a játék lenullázna és visszarakna a startra. Ilyenkor könnyű elhinni, hogy most már simán végigviszem, mert tudom, hol vannak a csapdák, de aztán kiderül, hogy ez már egy másik dimenzió, ahol az ismeretlen izgalma mellett egészen más szinteken működő bossok várnak, ráadásul a legkegyetlenebbek végig láthatatlanok. Ilyen például önmagam folyamatos megkérdőjelezése, a túl- és alulértékeltség közötti zuhanás, valamint az útközben kialakult megszokások és kényszerek. Az összkép persze nem ennyire borús: az újrakezdésben ott van egy tiszta lap ígérete, és annak a katartikus élménynek az újraélése is, amit akkor éreztem, amikor megalapítottam az első zenekaromat.

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy megtaláld azt a hangot, ami már nem egy zenekaré, hanem a sajátod?

A zenekaraimban is végig a saját hangomon szóltam, csak lehet, hogy a túlbranding néha kitakarta azt. Nem az volt a kérdés, hogy megtalálom-e, inkább az, hogy le merem-e csupaszítani annyira, hogy valóban látszódjak.

2022-ben szólóelőadóként új fejezetet kezdtél. A váltás tudatosan hozta magával az intimebb dalszövegeket, a személyesre hangolt ént?

Mire eldöntöttem, hogy a polgári nevemen jelenek meg, már fekete öves újrakezdő voltam voltam. Mégis meglepett, hogy bár sokkal kitettebb vagyok, amikor nem bújok túlhangsúlyozott koncepciók mögé, épp ebben az érában tudtam a legőszintébb és a legkitárulkozóbb lenni. Ösztönösen választottam le magamról azokat a rétegeket, amiket közel 20 év alatt a zenekaraimban magamra vettem, és nyíltabban, tisztábban kezdtem írni, mint valaha.

forrás: Cinthya Dictator

A személyes hang gyakran akkor válik igazán erőssé egy művész életében, amikor nehezebb időszakokon megy keresztül. Volt olyan pont az életedben, amikor úgy érezted, hogy a zenében már nem lehet megkerülni a saját történetedet sem?

Ha akartam volna, sem tudtam volna kikerülni a saját történeteimet. Egy ilyen szinten személyes projekt kiüresedne, ha kihagynám magamat belőle. A soraimban nyíltan ott vannak a mélypontjaim és a velük való szembenézés pillanatai.

Többször is beszéltél a függőséggel való küzdelmedről. Mikor jött el az, amikor már nem lehetett tovább halogatni a szembenézést?

Amikor már elfogytak körülöttem azok az emberek, akiket hibáztathattam a saját nyomorom miatt. A paranoia és a depresszió egymást váltották, egzisztenciális mélyponton tengődtem, miközben azt hittem, hogy csak ünnepelem az életet. Lassan megértettem, hogy nálam csak egyes meg nulla létezik és nincs köztes út. Nem akartam sem beleőrülni, sem belepusztulni, úgyhogy addiktológus segítségét kértem. Lassan kilenc éve már, hogy tisztán és szabadon folytatom, és tudom, hogy ez volt életem egyik legnagyobb fordulópontja.

forrás: Németh Levente

Aki átmegy egy ilyen úton, gyakran teljesen másképp látja önmagát és a világot. Téged miben változtatott meg leginkább ez az időszak?

A józan életem első napjaiban teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy fog lemenni egy fesztiválszezon vagy akár csak egy sima hétvége az éjszakai énem nélkül. Féltem, hogy unalmas leszek, és hogy tisztán kell találkoznom önmagammal. Ma már inkább azt nem értem, hogy tudtam beletenni 10 évet felületes emberekbe, hogy halványíthatta el az alkotást a hedonizmusom, és hogyan hihettem magamat szabadnak az addikcióim teljes rabságában. Talán mégis a magánytól féltem a legjobban, attól, hogy tisztán már nem fogok tudni kapcsolódni. Ehhez képest a családommal hamar helyreállt a viszonyom, és találkoztam a világ legcsodálatosabb nőjével, aki azóta a feleségem (Cinthya Dictator – a szerk.), a zenémen keresztül pedig ma már csak olyan emberek vesznek körül, akikkel nagyon hasonlóan látjuk a világot.

Az, aki ennyire személyes tapasztalatokat él át, gyakran másképp kezd alkotni. Hatott ez a zenei gondolkodásodra is?

Az alap mindsetem változatlan, de nyilván sokkal mélyebbre tudok menni, mint akkor, amikor hét napból hatot másnaposan kezdtem, és csak a túlélésre játszottam. Él az emberekben egy sztereotip kép a művészekről, hogy azok folyamatosan betépve távoli dimenziókkal kommunikálnak és valami felettesnek a földi szócsövei. Ha valóban a módosult tudatállapoton múlna az alkotás, akkor hétvégente valósággal ömlene a belvárosból a művészet...

forrás: Németh Levente

Több száz dalszöveget írtál különböző előadóknak. Amikor másnak írsz, mennyire maradsz „Molnár Tamás”, és mennyire kell kilépned önmagadból?

A legtöbbször olyan lélekazonosságot kerestem az adott előadóban és magamban, ami lehetővé tette, hogy úgy írjak másoknak, mintha magamnak írnék. Persze olyan is volt, hogy egy fantáziavilágban kerestem az előadóhoz autentikusnak vélt sorokat. Mivel szövegíróként a teljes produkciónak csak egy kis része múlott rajtam, gyakran született olyan végeredmény, amiben hiába voltam benne mélyen, mégsem tudtam vele azonosulni. Többek között ez vezetett ahhoz, hogy már évek óta nem vállalok szövegírást. Így óvom magam a kiégéstől, miközben minden kreatív energiámat a szólóprojektembe tudom csatornázni.

Az utóbbi időben a dalaidban mintha nemcsak személyes, hanem erőteljes társadalmi hangok is megjelennének. Mikor érzed azt, hogy egy dalnak nem csak rólad, de egy egész korszakról kell szólnia?

Ahogy a 70-es években az angol királynő életre hívta a punkmozgalmat a Sex Pistolsszal, úgy a jelenünk társadalmi dinamikái is kölcsönhatásban vannak a zenével. Ha olyan agresszíven válik a mindennapjaink részévé a politika, mint ma Magyarországon, törvényszerű, hogy beivódik az alkotásainkba.

Új dalod, a Nem némíthattok el erősen reflektál a politikai és társadalmi valóságra. Mikor dönti el egy zenész, hogy nem hallgathat tovább?

A dalaimat nem döntések, sokkal inkább pillanatnyi hevület szüli. Ilyenkor a finom szűrőket igyekszem félretenni, és a legkevésbé sem cenzúrázni magam Ebből született meg a Nem némíthattok el, amiben az indulatokat már nem akartam versszerű szimbolikák mögé rejteni. Anno a punk elemi ereje és zsigeri szembenállása nyomta meg bennem azokat a gombokat, amelyek miatt elkezdtem zenélni, az új zeném szókimondó, kritikus hangja pedig ösztönösen ezekhez az alapokhoz húzott vissza. Ez egy vegytiszta, nyílt sisakos punk dal, ami talán segít még magasabbra emelni azokat a bizonyos harmadik ujjakat. Azok hangja ez, akiknek már elegük van a kontrollált, minden érzékszervünkre hatni próbáló félelemkeltésből, a plakátok előre csomagolt hazugságaiból és az ellentmondások relativizálásából.

forrás: Németh Levente

Mit gondolsz: a zene ma is képes valódi társadalmi párbeszédet indítani?

A zene közbeszédformáló ereje ma is vitathatatlan, amit jól mutat a közéleti frusztrációból táplálkozó dalok körül kialakult hype. 2022-ben Majkával az Azt beszélik a városbannal az elsők között vittük be az explicit rendszerkritikát a fősodorba, és már akkor látszott, hogy ezek a dalok magasan túlmutatnak önmagukon: beszélgetéseket indítanak, vitákat generálnak. Az új zeném annyiban más, hogy dühösebb és konfrontatívabb, mint bármi, amit eddig kiadtam. Nem az volt a célom, hogy mindenkit egy térbe tereljek, egyszerűen csak le akartam rakni a kimondatlanság terhét. Azzal pedig, hogy közben beszéd és vita tárgyává vált, vagy akár felháborodást keltett, már ki is lépett a visszhangkamrából.

Ha valaki ennyi különböző korszakon megy keresztül, óhatatlanul másképp kezd gondolkodni a jövőről. Most, ebben az életszakaszban inkább tervezel, vagy hagyod, hogy a következő fejezet magától alakuljon?

Tele vagyok tervekkel, de hagyok teret az intuícióimnak is. A korábbi évek megtanítottak arra, hogy hiába próbálok mindent előre megírni, a legfontosabb dolgok általában akkor történnek, amikor hagyom, hogy megtörténjenek. Ma már inkább egy irányt tartok szem előtt, és nem egy koreográfiát követek. Tudom, hogy mit képviselek, de azt is, hogy a következő fejezet sokszor ott kezdődik, ahol már nem én kontrollálok mindent.

Ha tíz év múlva visszanézel a mostani időszakra, mit szeretnél látni benne?

Egy olyan fordulópontot, ahol az irány nem változott, csak az, aki halad rajta.

Van még olyan történet benned, amit eddig nem mertél dalban elmondani?

Rengeteg. Olyanok, amik még csendben dolgoznak bennem, amik még nem állnak készen arra, hogy kimondjam őket. Van, amit meg kell értenem, van, amit el kell tudnom engedni, és van, amit talán soha nem fogok tudni kimondani, de azt is tudom, hogy amikor eljön az ideje, ezek a történetek utat találnak majd maguknak.

Mi az, amit szeretnél, hogy megőrizzenek az emberek abból, amit csináltál?

A hitelesség egy sokszor félreértett szó, gyakran keverjük össze a következetességgel, mintha attól lenne valaki hiteles, hogy egy életen át ugyanaz marad. Szerintem a hitelesség nem az állandóságban, hanem az őszinteségben van: abban, hogy valaki hűen tükrözi azt, aki éppen akkor, abban a pillanatban, és nem ragaszkodik egy korábbi verziójához csak azért, mert azt már megszokták tőle. Ha valamit szeretnék, hogy megőrizzenek abból, amit csináltam, akkor az az, hogy mindig azt mondtam, amit akkor igaznak éreztem és a változásaimban is önazonos maradtam. Az, hogy mindez értékes és időtálló-e, vagy csak szobrok homokból, már nem az én dolgom. Azt majd az idő eldönti.

Ha szívesen olvasnál még hasonló cikkeket, keresd az InStyle MEN tavaszi-nyári számát az újságárusoknál!