„Élni felelősség” - interjú Nagy Zsolt színművésszel

Évekkel ezelőtt azért szerettem volna beszélgetni vele, mert kíváncsi voltam, ki ez az önfejű, szókimondó és megosztó színész az Örkény Színházban. Most, 2024 tavaszán már az érdekelt, ki ez az ember, aki egyre kevésbé provokál, aki sokkal inkább abba fekteti az energiáit, hogy megértsen dolgokat, mintsem abba, hogy rögtön véleményt alkosson. Persze az erő, a vadság még ott van Nagy Zsoltban, de már nem ezeken a tulajdonságain van a hangsúly, hanem azon, hogy tudja, nem kell mindig a legjobbnak lennie.
Feltételezem, gyerekként például az olvasmányélményeidből összeraktál egy világot, amelyben élni szerettél volna. Milyen elemekből épült fel ez a világ?
Gimnázium második osztályáig nem igazán szerettem tanulni, olvasni is későn kezdtem el. A családommal Tuzséron, a Tisza partján éltünk. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy csavarogtam a természetben. Nem volt számítógépünk, a televíziónk sem volt szuper. Számomra a játék a természetet jelentette. Azóta is a növények alkotta formák tetszenek a legjobban. Emlékszem, az első könyv, amely felkeltette az érdeklődésemet a lengyel író, Henryk Sienkiewicz Quo vadisa volt. Nagyszerű tanáraim voltak, a versek iránti érdeklődésemet a magyartanáromnak, Kondor Jenőnek köszönhetem. Ennek a végtelenül csendes embernek a személyisége, a világszemlélete meghatározó élményem. Maga is kortárs költő volt. Ő ismertetett meg Dusa Lajosnak a kocsordi lelkészről szóló versével: „Tudás nélkül a hit üres. Tett nélkül oly gyönge a szándék. De ha megadatott neked tudni, tenni, úgy légy szerény, hogy a lényeg valóra váljék.” Ez a mottóm. Sajnos, nem sikerül mindig szerénynek lennem, ahogy nem sikerül mindig szelídnek sem maradnom.

Mennyire volt a világod része az igazságtalanság?
Alapvetően. Igazságtalannak tartottam, hogy azok az emberek, akik a legközelebb álltak hozzám, a szüleim és a nagyszüleim kegyetlenek voltak egymással. Ők, akiknek a legjobban kellett volna szeretniük egymást, folyamatosan marakodtak. A tőlük hallott mesék is arról szóltak, hogy a világ gonosz hely. Ezen nincs is mit csodálkozni, elég csak megnézni a népmeséinket vagy a történelmünket. Nem is tudom, miért lettek ezek az emberek tisztességesek, mi tartotta bennük a lelket. Vidéken a mai napig sok házban látható a felirat: Tiszta udvar, rendes ház. Valójában sokaknak volt rejtegetnivalójuk, és a helyzet azóta sem változott. Ugyan próbálkozunk a szeretet nyelvén beszélni, de nem igazán sikerül.
Úgy tudom, senki nem hitt abban, hogy viszed valamire, nem is támogatták a színészi ambícióid. Miből merítettél erőt?
Pont ez jelentette a felhajtóerőt. Szabolcs megyei melós családból származom. Nem voltak különleges képességeim, nem voltam semmiben sem kiemelkedő. Viszont ott volt nekem a legjobb barátom, aki egy súlyos betegség miatt egy évvel később kezdte a gimnáziumot. Sztoikus nyugalommal szemlélte a körülötte lévő világot. Sülve-főve együtt voltunk. Nagy hatással volt rám. Közben elkezdett érdekelni az opera és a jazz. Még egy előadást is szerveztem az amerikai blues- és jazzénekesekről, Bessie Smithről és Louis Armstrongról. Egyre vonzóbbnak találtam, hogy az érzelmeimet akár úgy is le tudnám írni vagy meg tudnám fogalmazni, ahogy József Attila vagy Pilinszky János tette. Ezek által érdekesebbnek gondoltam magam. Tetszett az elképzelés, hogy én is művésszé válhatok. Elindultam ezen az úton. Tizenhét éves voltam, amikor Kisvárdán játszottuk a Tom Sawyer kalandjait a Panda Színházzal. Az előadás egy pontján azt kellett kiabálnom, hogy nem akarok felnőtt lenni, nem akarok rossz ember lenni, és hirtelen elsírtam magam. Amikor vége lett, és lejöttem a színpadról, a barátaim valami furcsa, bizsergető érzésről számoltak be az alakításomat látva. Ugyanezt éreztem magam is a színpadon. Ettől kezdve tudtam, hogy megvan bennem a képesség arra, hogy ha megszólalok, figyelnek rám, hatással tudok lenni emberekre.

Ha van olyan, hogy a színház valamit pótol a színész életében, akkor neked mit?
A színház sok színésznek pótszer. Nekem maga az élet. Minden engem ért inspiratív hatás a művészetben összpontosul és nyer értelmet. Egyfajta összművészetet szeretnék létrehozni, amelyben úgy mesélek el egy történetet, hogy abban benne van a világról alkotott véleményem, az értékrendem, az olvasmányélményeim, az utazásaim során átélt kalandok, és minden egyéb hatás, amely nap mint nap engem ér. Több ezer éve figyeljük azt, ahogyan mi emberek kapcsolódunk egymáshoz, megfogalmazunk gondolatokat, kifejezünk érzelmeket. Hiszem, hogy ez sohasem lesz érdektelen a nézők számára. Persze változik a közönség összetétele, de szerencsére az Örkény Színházba nem azok az emberek járnak, akiknek az élete kimerül az enni, inni, aludni és szerelmeskedni négyesében. Ha már megszülettünk, jó lenne a legtöbbet kihozni a lehetőségeinkből.
A tragikus körülmények között elhunyt színésznő, Soproni Ágnes mondta egy Fodor Jánosnak adott interjújában, hogy azért lettek olyan borzasztóan aljasok és kurvák a kollégák, tisztelet a kivételnek, mert végtelenül kiszolgáltatottak.
Ezt nem csak a színészekről, de az összes többi szakmában dolgozó emberről elmondhatjuk. Hiába tervezek előre, ha elesem egy biciklivel, és hetekig kiesem a munkából. Az incidenseket nem lehet előre betervezni, sokszor a színpadon is ezeket a váratlan pillanatokat keresem. Igen, kiszolgáltatottak vagyunk, igen, olykor aljasok is. Gondoljunk csak a machiavellistákra vagy az opportunistákra, akik másokat eszközként használnak fel saját céljaik elérése érdekében, akik igyekeznek minden lehetőséget megragadni az előnyszerzésre. Nem vagyunk egyformák, de nem is kell másokat hibáztatni, mi magunk vagyunk felelősek az életünkért. Valójában azt érzem, hogy egy paraszt vagyok a sakktáblán, és ezt el kell fogadnom.
A színészeket gyakran éri a vád, amely szerint önteltek, nagyképűek. Mennyire kérdőjelezed meg a saját ítéleteidet?
Az embereknek lehetőségük van a színészeken keresztül a saját életükbe bepillantást nyerni. Mi magyarok úgy érezzük, mindenhez értünk a focitól a politikáig, bármire képesek vagyunk, mondom ezt ironikusan, pedig valójában csak buherálunk. Érdemes magunkat kritikusan szemlélni, ami ebben az országban nem igazán sikerül. Eltűnt a humorérzékünk, nem ismerjük a szerénységet, a munka örömét… Régen láttam magyar embert megszakadni a munkában, tisztelet a kivételnek, pedig az elmélyült szakmunka hiánycikk. És irigyek is vagyunk. Ezekkel a tulajdonságainkkal nem szeretünk szembesülni, amire a színház lehetőséget biztosít. Az idegrendszeremmel dolgozom, feszegetem a határaimat, vannak indulatkezelési problémáim, de ma már sokkal inkább abba a fektetem az energiáimat, hogy megértsek dolgokat, mintsem abba, hogy rögtön véleményt alkossak, hogy mindenáron nekem legyen igazam.

Ki a kontrollod?
A feleségem, Oltai Kata, aki nemcsak a párom, de a legjobb barátom és az alkotótársam is. Minden alakításomban benne van. A gyerekeimmel együtt ő az, aki a legszigorúbb határt jelenti az életemben.
Mit árul el rólad, hogy régóta az egyik legjobb barátod Csányi Sándor?
Jókor kérdezed. Volt egy vitánk, ami után azt mondtam neki, hogy majd hívom. Egy éve nem beszéltünk. Sok dolgot megéltünk együtt. Ő volt az esküvői tanúm az első házasságomnál, a gyerekem keresztapja. Húszévesek voltunk, amikor találkoztunk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Igazi barátok azután lettünk, hogy megkaptuk a diplománkat. Úgy gondolom, az ember a barátját nem választja. Egy ilyen megmagyarázhatatlan kapcsolatba belefér az is, hogy egy ideig nem beszélünk, mert nincs mondanivalónk egymásnak, de persze közben nagyon hiányzik a másik. A napokban találkozunk újra. Mégiscsak ő és Nyitrai Márton (rendező, forgatókönyvíró – a szerk.) a legjobb barátaim.
Milyen hatással volt a kapcsolatotokra az az időszak, amikor a kétezres évek közepén Csányi Sándor volt az ügyeletes szépfiú, a magyar nők álma?
Mindig hűséges típus volt. Sokszor mentünk együtt különböző helyekre, ahol szórakozva figyeltem a jeleneteket, amelyekben ő volt a sikeres művész úr, én pedig az ismeretlen senki.
Hogyan kezeled, amikor nők udvarolnak neked?
Imponál. Jólesik. Első alkalommal nem vettek fel a Színművészetire, de még másodikra sem, ezért elmentem a Békéscsabai Jókai Színház alapítványi iskolájába, ahol segédszínész lettem, ami az önbizalmam építése szempontjából pusztító két év volt. Reggeltől késő estig próbáltam, nem is tudtam volna egy egészséges kapcsolatot fenntartani. Később sem igazán volt olyan időszakom, amikor kiélveztem volna az ismertséggel járó előnyöket. Túlságosan vékony jégnek gondoltam az egyéjszakás kalandokat. Miután véget ért az első házasságom, azt hittem, már soha senkivel nem lesz olyan komoly kapcsolatom, mint a volt feleségemmel. Két év telt el, amikor megismertem Katát. Egy nappal később már össze is költöztünk. A szerelem ilyen: egyértelmű.

Férfiként mit lehet tanulni a színésznőktől?
Emlékszem, amikor felmásztam a Nemzeti Színház zsinórpadlására, hogy meglessem Törőcsik Marit a Tartuffe-ben. Még csak a próbafolyamat zajlott, amire még a színház tagjait sem engedték be, de mindenképpen látni szerettem volna őt próbálni. A takarásból figyeltem Molnár Piroskát is. Mindkettőjüket jelentős színházi alkotóknak gondolom. Ugyanígy Csomós Marit. Ha megnézem Isabelle Huppert Golden Globe- és César-díjas francia színésznő egy alakítását, mindig az jut eszembe, hogy mennyire erőteljesen van jelen a kamera előtt, mennyi titkot hordoz magában. És még sok színésznőt tudnék sorolni.
Főiskola után az első darab, amiben játszottam, a Liliom volt a Krétakör Színházzal. Tudtam, hogy nagyon jó helyre kerültem. A társulat tíz évig meghatározta az életemet. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint ami a kaposvári Csiky Gergely Színházban történt a hetvenes és a nyolcvanas években, amikor ott játszott Jordán Tamás, Csákányi Eszter, Lázár Kati, Kulka János, Koltai Róbert, vagy a rendezők, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Ács János…
A kaposvári művészek a 80-as évek fordulóján több alkalommal is kényes politikai szituációban találták magukat. Elég csak Peter Weiss drámájára, a Marat/Sade-ra gondolni, amely noha a francia forradalom idején játszódik, mégis áthallása volt a Kádár-rendszer egyik tabujára, az 1956-os forradalomra. Mikor érezted először, hogy a politika beszivárog a színházba?
Mindig is azt gondoltam, hogy a politika szerves része a színházcsinálásnak. Már a Krétakör alapítójával, Schilling Árpáddal is több alkalommal nyúltunk olyan társadalmi és politikai témákhoz, amelyek addig nem igazán voltak fókuszban. Az, hogy van egy diktatórikus hatalom, amely megpróbálja elcsendesíteni ezeket a hangokat, nem újszerű. Igaz, ma már nem jön értünk a fekete autó, mint a kommunizmus idején, hanem elintéznek annyival, hogy nem kapunk szerepet, ha mégis, nem érkezik meg a honoráriumunk. Ez azért is nagyon fájdalmas, mert miközben látom, hogy milyen kérdések foglalkoztatják a színházi szakmát a világban, látom azt is, ami Magyarországon történik, ahol néhány befolyásos igazgató és a baráti körük, csupa közepesen tehetséges senkiházik uralkodnak. Nem ezért tanultam, nem ezért tettem bele annyi energiát. Ezzel együtt hátrébb léptem a politikától, mert rájöttem, hogy nem számít, amit mondok. Azzal foglalkozom, amihez értek. Színész vagyok, a színpadon fogalmazom meg a gondolataimat, amelyet van, aki meghall, más pedig nem. A közügyekért továbbra is kiállok. Nem félek. Ha nagy gond lesz, majd elmegyek árufeltöltőnek, ahogy elmentem egy barátom látványkonyhájába kisegítőnek szombatonként a Rákóczi téri Vásárcsarnokba.

Harminc éve vagy a pályán. Milyen lemondások árán történt mindez?
Az első házasságom és a családom erre ment rá. Abban az időben a karrier sokkal fontosabb volt. Már nincs bennem harag magammal szemben, valamennyire sikerült megbocsátani magamnak. Azt hiszem, tanultam belőle. Máshogy élek. Akkor Agárdról jártam fel dolgozni. Előfordult, hogy a próbák után haza sem mentem. Ma biciklire pattanok, és negyed óra alatt otthon vagyok. Most azt gondolom, akkor jó lett volna, ha van mellettem apám helyett legalább egy apaszerű figura, aki érezte volna, hogy mikor kell engem irányba terelnie. Persze nem tudom, hittem volna-e neki. Hiányzik az apám. Talán éppen ebből fakad, hogy felnézek az idősebb kollégákra. Csuja Imrével közös az öltözőnk, szeretem hallgatni a gondolatait, ahogy Gálffi Lászlóét is. Valami olyat tudnak az életről, amit én nem, de szükségem van rá.
Pszichológusok szerint a függés ragaszkodás. Mi az első függéssel kapcsolatos emléked?
Szorongó gyerek voltam, akinek mindenféle családi problémái voltak. Az életem első berúgásakor tizennégy éves voltam, éppen elballagtam az általános iskolából. Hallgattuk a zenét a barátaimmal, ittunk valami kevertet és némi sört. Arra eszméltem, hogy eltűnt belőlem minden feszültség, boldog voltam. Bátran beszélgettem mindenkivel, úgy tűnt, szellemes is vagyok, mert mindenki nevetett a poénjaimon. Figyeltek rám. Később az életemben sokszor ezeket a helyzeteket kerestem. Óriási csapda volt. Nagy présben éltem. Elhitettem magammal, hogy az életvitelem normális. Volt olyan ismerősöm, akit egyszer meglátogattam a detoxikálóban. Ott feküdt előttem magánkívül, összeverve, a saját ürülékében. Felmértem, hogy én is eljuthatok idáig.
Mi volt az utolsó csepp a pohárban a leszokás előtt?
Mindig egyedül próbáltam megoldani a problémáimat, azután konzulensekkel, akiket átvertem. Végül elmentem egy rehabilitációra, és segítséget kértem. Ma, 2024. április 12-én már 333 napja, hogy tiszta vagyok.
Felolvasok neked egy gondolatot. Kíváncsi vagyok, mit gondolsz róla. „Nem lehetek jó, mert akkor felkopik az állam, nem lesz kenyerem, nem lesz semmim. Hát hogyan legyen akkor? Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar!”
Látod, az ilyen gondolatokkal tapasztjuk meg az elszakadt lelkünket! Nem értek vele egyet. Élni felelősség. Szabadok akarunk lenni, de ahhoz azt is meg kell értenünk, hogy a szabadságnak nagyon komoly határai vannak.

A kedvenc filmedből, Az ötödik pecsétből idéztem.
A Fábri Zoltán alkotásában felmerülő kérdések fontosak számomra, mert azok mind arról szólnak, hogyan élhetünk etikus módon, de szembesíti a szereplőket a diktatúrák logikájával is. Nem véletlen, hogy a Sánta Ferenc által írt regény címe, amelyet Fábri feldolgozott, egyértelműen a Bibliára utal. A film kulcsjelenetében Őze Lajos megpofozza Cserhalmi Györgyöt, de ezt követően nem tudja letenni a kezét, a néző pedig szembesül azzal, hogy a lelkének vége. Nem összehasonlítható a két eset, de hasonló helyzetként éltem meg, amikor aláírtam egy szerződést, amelynek értelmében főszerepet játszottam egy mozifilmben, amelynek a producere – mint később kiderült – olyan hivatalos szerepet vállalt, amivel nem értettem egyet. Ha előbb tudom, milyen kártékony lesz a szakmámra, nem vállaltam volna el.
Őze Lajost és Cserhalmi Györgyöt nagyon nagyra tartom. Ők a példaképeim. Őze mindent tudott a szakmáról. A színészetével, a kiállásával egy egész univerzumot épített fel. Vetélytársak és barátok voltak Latinovits Zoltánnal, tisztelték egymást. Ismert az anekdota, amely szerint, amikor Latinovits egy alkalommal meglátta Őzét egy padon ülve, odament hozzá, és megkérdezte tőle, mióta foglakozik Ady Endre: Az ős Kaján című versével. Őze rávágta, hogy húsz-huszonöt éve. Mire Latinovits azt mondta neki, hogy ő is, majd megkérte Őzét, hogy mondja el neki. A szavalat után Latinovits dobott Őzének egy kétforintost, és hozzátette, hogy ügyes. Miután Latinovits öngyilkos lett, felkérték, hogy mondja el Az ős Kajánt a MOM-ban, ahol Latinovits szobrát avatták. Ehhez tudni kell, hogy Latinovitsot sokan nem kedvelték, a szakma egyik fenegyereke volt, a szemébe viszont mindenki jókat mondott róla. Ezek közül a pályatársak közül sokan szintén jelen voltak, néhányan beszédet is mondtak az alkalomból, de egyeseknek a beszédjét kettétörte a visszafojtott zokogásuk. Őze tudta, hogy ezek az emberek a valóságban utálták Latinovitsot. Mérgében rögtönzött, és ahelyett, hogy bement volna a színpadra, és elkezdett volna szavalni a közönségnek, azt mondta: „Hölgyeim és Uraim! Én nem szeretem és nem szerettem Latinovits Zoltánt.” Örülnék, ha lenne egy olyan barátom, aki ilyen gyászbeszédet mondana a temetésemen.
Cserhalmi György egyszer azt mondta, úgy képzeli a színházi pályafutásának a végét, hogy kigyulladnak a fények, lesz három gong, felmegy a függöny, a színpadon egy asztal, rajta kockás terítő, és megeszik egy pörköltet, megissza a fröccsét, majd odaszól a pincérnek, írja a többihez, és kimegy.
A múlt karácsonyra kaptam egy számozott stábfotót a feleségemtől, amelyen Cserhalmi látható a Mephisto című Szabó István-filmben mint az egyik szereplő, Hans Miklas. Kata nem tudta, hogy a Nemzeti Színházban a Mephisto volt az utolsó darabom, amelyben éppen Hans Miklast alakítottam. El szerettem volna vinni a képet Cserhalmihoz, hogy dedikálja nekem, és amikor felhívtam, bemutatkoztam, közölte, hogy tudja, ki vagyok. Azt hittem, leesik az állam.
Ugyanígy említhetem Garas Dezsőt, aki szintén nagy ikonom volt. Amikor találkoztam vele a Nemzetiben, nem is mertem hozzászólni, pedig akkor már nem voltam kezdő. Odajött hozzám ez a nagy bölény, megdicsért valamiért, majd elkezdtünk beszélgetni közéletről, színházról, gyerekkorról. Ő a Ferencvárosban nőtt fel, ahol muszáj volt kiállnia magáért. Akkor tanulta meg azt a szólást, amit nekem is elmondott: „Kisfiam, ha leköpnek, ne tegyél úgy, minthogyha esne.” Azt érzetem, mintha apám bátorítana.
Sokszor én is elviselhetetlen vagyok. Sokan unják, amikor újra és újra elmondom a véleményemet. Van olyan kollégám, aki ilyenkor kifordul a teremből. Van olyan színházigazgató, akiről tudom, hogy egy lyukas fillért sem adna értem, de nekem az a dolgom, a kötelességem, hogy beszéljek.
Hogy képzelem a végét? Csendesen éldegélek majd egy kőkunyhóban, de az is lehet, hogy éppen csak eszeveszetten csinálok valamit, és megáll a szívem… Már annak a változásnak is örülök, hogy végre nem gondolom magamról, hogy mindenhez én értek a legjobban, és nekem kell mindenkinek megmondani, hogy merre kellene továbbmennünk. Nem szeretnék fájdalommal, keserűséggel, lemondással és szomorúsággal visszatekinteni az életemre. Tudod, mit keresek? Például az olyan pillanatokat, hogy itt vagyunk egy játszótéren a kislányommal, és milyen jó közben csendben ücsörögni egy padon…
Semmi extra részlet, szimplán csak klasszikus! Daniel Craig egy szett erejéig visszatért James Bond stílusához
Daniel Craig annak ellenére, hogy egy ideje már maga mögött hagyta a 007-es karakterét, azért nem teljesen vetette el a klasszikus megjelenések lehetőségét.
Ha a pénz nem számít: ezek a legdrágább autók a magyar piacon
Ezeknek a különlegességeknek az árából akár egy egész flottányi hétköznapi autót is megvehetnél. De ezekre sokkal jobban lehet vágyni.
Az Oscar parádés mesterötöse: csak három filmnek sikerült
Az Oscar-díj történetében van pár emlékezetes tarolás, de az öt főkategóriát csak három produkciónak sikerült megnyernie.
Fókaként énekel Seal ebben a bizarr reklámban
Egyik legismertebb slágerét költötte át a Mountain Dew kedvéért az idei Super Bowlra.
Ezt nézi majd a fél világ: a legjobb Super Bowl-reklámok
A cégek vagyonokat fizetnek azért, hogy az év egyik legnagyobb sporteseményén reklámozzanak. Akkor már a szpot sem lehet akármilyen.
Életük baklövése? Színészek, akik visszautasítottak egy Oscar-díjas szerepet
Ezeknek az Oscar-díjas filmeknek a sorsa egészen másként is alakulhatott volna!