Saját sírját ássa az olasz futball – de van-e még kiút?

Amióta az eszemet tudom, imádom az olasz focit. Persze alapvetően a hazai NB1-en és a Borsod megyei bajnokságokon nőttem fel, de úgy hétéves koromban beszippantott a calcio. Először a már nem is létező Mega Sportban olvastam a Juventusról, és bár hazai közvetítés – vagy éppen kábeltévé – csak elszórtan volt, magával ragadott a Del Piero, Zidane, Conte, Davids nevével fémjelzett Juventus. Pechem, hogy a Zebrák máig utolsó Bajnokok Ligája-győzelméről (1996, ugyebár) pont lemaradtam, de sok-sok emlékezetes meccset kaptam a csapattól, még ha csak tévén keresztül is.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

forrás: Claudio Villa/Getty Images

Ebbe a Juventusba hogy lehetett volna nem beleszeretni?

És ha már úgy alakult, hogy az akkor még javarészt olasz játékosokra épülő Juve lett az örök kedvenc, a nagy világversenyeken is az itáliai válogatottnak szurkoltam, ha a mieink épp nem voltak ott. Volt erre alkalmam bőven, miután 1986-tól 2016-ig mindennemű komoly tornáról hiányzott a magyar együttes. Jó ideje azonban az Azzurri és a Juventus mérkőzéseit is egy trágár Ford Fairlane-idézettel lehetne csak jellemezni. Azt meg hadd ne írjam ide!

A vébéarany is botrányok hátán fogant

Az ezredforduló környékén, valamint a kétezres évek elején még nem voltak nagy gondok, az olasz óriások nemzetközi szinten is komoly tényezőnek számítottak. Csak pár név a nosztalgia kedvéért: Zanetti, Recoba, Vieri, majd Eto’o és Milito az Interből, Maldini, Nesta, Seedorf, Pirlo, Kaká, Sevcsenko és Inzaghi a Milanból, Buffon, Tacchinardi, Nedved, Del Piero, Trezeguet a Juventusból. És akkor még nem is szóltunk Tottiról, De Rossiról, Di Nataléról, Quagliarelláról. A legrangosabb európai kupasorozat, a BL fináléjában volt csizmaországi csapat 1998-ban, 2003-ban (kettő is!), 2005-ben, 2007-ben, 2010-ben. Különösen maradandó a 2002/2003-as idény, amikor a négy elődöntősből három Olaszországot képviselte – a negyedik a Real Madrid volt.

forrás: Mike Hewitt/Getty Images

Azok a nevek, az a hangulat...

Csakhogy pontosan a kétezres évek közepén pattant ki az olasz futball történetének egyik (mert volt azért pár) legnagyobb horderejű csalási botránya, a Calciopoli, amely során több élvonalbeli klubot büntettek, de leginkább a rekordbajnok Juventuson verték el a port a Serie B-be való kizárással, aranyérmek einstandolásával. Ennek a közeget fenekestül felforgató balhénak a hátán az olasz válogatott a zseniális stratéga, Marcello Lippi vezetésével, megannyi igazi világsztárral megnyerte a 2006-os labdarúgó-világbajnokságot, pazar meccsen kiejtve a házigazda németeket, majd az érzelmektől túlfűtött döntőben tizenegyesekkel felülmúlva a franciákat.

forrás: Alex Livesey/Getty Images

Akkoriban elő tudtak rántani egy kvázi ismeretlen Grossót, hogy aztán kis túlzással megnyerje nekik a vébét

Ezután eltört valami. Roberto Donadonival nem ment úgy a válogatottnak, olyannyira, hogy visszacsábították Lippit, de csodát ő sem tudott tenni. A világbajnokok lassacskán kikoptak, és már ekkor érezhető volt, hogy az utánpótlás nem az igazi. Hol van már az az idő, amikor csak támadóposzton olyan nevekből lehetett válogatni, mint Del Piero, Inzaghi, Vieri, Baggio, Signori, Simone, Totti, Delvecchio, Zola, Di Canio… Áh, inkább ne is soroljuk!

Vébén azóta sem volt értékelhető teljesítménye az Azzurrinak, hiszen 2010-ben címvédőként győzelem nélkül, majd 2014-ben mindössze három ponttal zúgtak ki szégyenszemre, majd a soron következő három tornára ki sem jutottak. Ilyen megalázó sorozat a nemzeti tizenegy fennállása óta nem fordult elő, az 1930-as első kiírásra még be sem neveztek, aztán 1958-ban nem tudtak kvalifikálni, máskülönben mindig ott voltak.

forrás: Mike Hewitt - FIFA/FIFA via Getty Images

A dicsőség már csak ilyen: mulandó

Európa más kávéház

Az Európa-bajnokságokon már más volt a történelmi mintázat, elő-előfordult a múltban, hogy nem sikerült bejutniuk a kontinens krémje közé. 1996 óta azonban nem mulasztottak. Sőt a drámai körülmények között elbukott 2000-es finálé után 2012-ben, immár igen viharvert és lebecsült kerettel jutottak döntőbe, igaz, ott kisöpörték őket a spanyolok. 2020-ban aztán megint csak nem tartoztak a fő esélyesek közé, végül mégis hátrányból egyenlítve, büntetőpárbajban szomorították el az angolokat a rettegett Wembley-ben, hogy a magasba emelhessék a trófeát.

forrás: Michael Regan/UEFA via Getty Images

Hat éve még ekkora volt az öröm

Joggal kérdezhetnénk: ha ez így is megy, akkor vajon mi a fene van a vébéselejtezőkkel? Miért nem tudnak azokon átjutni? A kérdés költői, de ha válaszokat keresünk, csak nézzük meg a legutóbbi tétmeccsek kereteit, és merengjünk el azon, miért pakolta tele a júniusi felkészülési találkozókra nullmeccses fiatalokkal a gárdát Silvio Baldini megbízott szövetségi kapitány.

Gyenge hátország

Itt pedig el is érkeztünk az olasz futball talán legnagyobb problémájához: az utánpótlás kérdéséhez. Vagyis, nem igazán kérdés ez, hanem egyszerű hiány. Hogy pontosan hol csúszik porszem a gépezetbe, azt nyilván a sportszakemberek feladata feltárni. Az viszont biztos, hogy annak idején Tottiék, Del Pieróék tehetsége már korán megcsillant, most pedig az olasz U21-es válogatott 2017 óta nem játszott legalább Eb-elődöntőt. Az U20-as vébét 2023-ban megnyerték, de a jövő évire ki sem jutottak. Az U19 sem kevésbé rapszodikus, mivel három éve Európa-bajnokok voltak, idén a csoportból zúgtak ki. U17-ben több remény mutatkozik, az elmúlt három Eb-n remekeltek, az előző világbajnokságon bronzérmet nyertek.

Igen ám, de az élvonalbeli bajnokságban, a Serie A-ban az edzők többsége szinte úgy fél a fiatalok bevetésétől, mint a tűztől. Anno Gigi Buffon 17 évesen a Parma kapusaként a Milan szupersztárjainak szemét is kivédte, Alex Del Pierót 19 esztendősen nem azért szerződtette a Juventus, hogy évekig kölcsönadásra kárhoztassa, Francesco Totti sem volt még 20, amikor alapembere lett az AS Romának, míg Paolo Maldinit őstehetségként 16 évesen dobták be a mély vízbe. Most meg nagyítóval kell keresni azokat a srácokat, akik igazán meghatározó tagjai tudnak lenni egy-egy tradicionális nagycsapatnak.

forrás: Allsport / Getty Images

Kapusoknál kulcsfontosságú a tapasztalat - Buffon mégis tinédzserként robbant be

Maga a bajnokság is bajban

Bár papíron a WinSports Online 2026-os elemzése szerint a Serie A még mindig a világ harmadik legértékesebb bajnoksága, igen beszédes, hogy 5,36 milliárd euróra értékelik a Transfermarkt adatai alapján. A második helyezett spanyol La Liga a maga 5,45 milliárdjával karnyújtásnyira van, de a büdös nagy pofont a Premier League 12,56 milliárdja adja. Az angoloknál sokkal jobban hoznak a konyhára a közvetítési jogok, a nagy cégek szemében reklámszempontból is értékesebbek az ottani csapatok és mérkőzések. A Deloitte idén januári anyaga a jogdíjbevételek kb. 3 százalékos csökkenését mutatta ki 2025-re.

forrás: Nicolò Campo/LightRocket via Getty Images

A közvetítési jogok sem érnek annyit, mint Angliában - pedig ez fontos bevételi forrás lenne

Az meg már a Politico átfogó analíziséből tűnik ki, hogy nemcsak liga-, hanem klubszinten is baj van: a világ tíz legértékesebbje között egyetlen olaszt sem találunk – a Juventus 13. helye a legelőkelőbb. Ez aztán számtalan módon visszahat. Eleve, sokkal kisebb fizetést tudnak kigazdálkodni még a legnevesebb klubok is, mint Angliában akár egy alsóházi PL-együttes. Ennélfogva a játékosoknak is kevésbé vonzó alternatíva Olaszország: ha szakmai szempontokat vesznek figyelembe, a sok napsütés és a jó kaja aligha csábítja el őket, amikor a kérők közt ott a Manchester City, a Liverpool vagy a Chelsea.

Az állatorvosi zebra

Most pedig vissza szívem csücskéhez, kedvenc csapatomhoz, a Juventushoz, mert példáján keresztül kiválóan be lehet mutatni, hány ezer sebből vérzik az olasz foci. Amikor 2006-ban kizárták a klubot a Serie A-ból, igen mélyről kellett elkezdeni az építkezést. Sok kulcsember távozott, a B-liga nem volt túl vonzó az érkezőknek, és a nadrágszíjat is meg kellett húzni. Mégis, a néhány ott maradó klasszissal és a melléjük beillesztett újakkal élből visszajuttatta őket méltó helyükre Didier Deschamps – a szakvezető azóta a franciákkal világbajnok is lett. De összerúgta a port a vezetőséggel, távozott, utána sokáig inkább csak próbálkozások voltak, mintsem megoldások. Bár kapásból két bajnoki éremmel kezdtek be, ezt ínséges, hetedik helyekkel súlyosbított esztendők követték.

forrás: New Press/Getty Images

Didier Deschamps a munkát elvégezte, majd búcsút intett

Ám okos játékospolitikával épült egy olyan keret, amelyet részben máshonnan kiutált, öregnek tartott vagy már a visszavonulás gondolatával barátkozó sztárok, részben pedig bagóért vett, kevésbé ismert, de hatalmas motivációval dolgozó futballisták alkottak. Kis ízelítő ebből az időszakból: Lichtsteiner, Barzagli, Pirlo, Pogba, Tévez, Vucsinics. Egy harcos mentalitású, a Juvéhoz ezer szállal kötődő edzővel, Antonio Contéval a fekete-fehérek visszaültek Itália trónjára, ahonnan kilenc éven át le sem lehetett őket robbantani. Ahhoz már a célfutball nagymestere, Massimiliano Allegri kellett, hogy Európába is megérkezzenek: két BL-döntő is kijutott.

2020 óta azonban megint csak keresi önmagát a Juventus – ez az egyszerűség elkerülésének kedvéért újfent több összetevős problémakör. Egyfelől a sportvezetés is többször cserélődött, finoman szólva sem mindig harmonikus a kapcsolat az aktuális vezetőedzővel, és olykor a kompetenciát is megkérdőjelezhetjük. Itt a tréner az angliai menedzserekkel szemben sokkal kisebb beleszólással bír az átigazolási politikába. Például nem teheti meg azt, hogy rábök Szoboszlai Dominikra, akit aztán együtt oda is édesgetnek. Legfeljebb megmondhatja, hogy szeretne egy szervezésben is kiemelkedő, klassz rúgótechnikájú box-to-box középpályást. Vagy megkapja, vagy hoznak helyette egy darabos mozgású centert, esetleg lassú szélsőhátvédet.

forrás: Valerio Pennicino/Getty Images

Andrea Barzagli már kiábrándult a futballból, a visszavonulásra készült. Alex Del Piero beszélte rá a Juventusra, ahol igazi vezérré vált

A Juventusnál is előfordult, hogy elmérgesedett a helyzet a felső vezetés és Allegri vagy éppen Thiago Motta között, de álszentség lenne azt mondani, hogy erre a szurkolók nem tudnak rátenni egy-két lapáttal, ha már nem bíznak a mester döntéseiben.

A következő faktor a játékospolitika. Adott ugye az alapfelállás, hogy Olaszország kevésbé vonzó, mint Anglia vagy a spanyol gigászok, és pénznek is szűkén vannak. Legalább ami rendelkezésre áll, azt kellene okosan elkölteni, de ez sem mindig jön össze. Pont a Juventusnál lehetett jól tudni már évekkel ezelőtt is, hogy a védelem sebezhető, erre ingyen elengedték a csapatkapitány Danilót, mintha mindenáron meg akartak volna szabadulni a Bournemouth-hoz elpattintott, azóta a Real Madridot erősítő Dean Huijsentől, rendre kölcsönbe zavarták Daniele Ruganit. Aztán szembejött a valóság, amikor a hátsó alakzat oszlopa, Bremer hónapokra kidőlt. De a kapus Wojciech Szczesnyt is ideiglenes visszavonulásba üldözték, hogy helyet csináljanak a Monzában meggyőző Michele Di Gregoriónak. Amikor utóbbi most nyáron Angliába igazolt, a drukkerek pezsgőt bontottak, annyira nem adta ki neki itt.

forrás: Michael Regan - FIFA/FIFA via Getty Images

Hogyan veszíts el egy tehetséges játékost hiányposztról, avagy Huijsen immár Real-játékosként lépett pályára a Juve ellen

A világ összes eurója elment olyan spílerekre, mint Teun Koopmeiners, Douglas Luiz vagy Dusan Vlahovics, akik azonban évek alatt sem tudtak maradandót alkotni. Folyamatosan formálódó, de igazán össze soha nem álló játékoskeret, nagy reményekkel érkező, de betlibe hajló transzferek, véget nem érő edzőkeringő – a stabilitás és a nyugalom hiánya rányomja a bélyegét az átalakulásra. Közben a hosszú távú kontraktussal bíró, de nem teljesítő labdarúgók foglalják a bérkeretet évekig. Drágán venni, olcsón eladni - rossz mottó.

Megint a fiatalok

És nem lehet elmenni szó nélkül az utánpótlás-nevelés mellett a Juve vonatkozásában sem. Van ugyanis egy Next Gen nevű együttese a klubnak, amelynek pontosan ez lenne a feladata. Szinte minden átigazolási ablakban be is jelentenek egy-két nevet, akiket kimondottan a Next Genbe hoznak, a jövő nagy reménységei, a következő évek Juventusának csillagai, ésatöbbi. De akkor hol is vannak ők?

forrás: Nicolò Campo/LightRocket via Getty Images

Kenan Yildiz gólöröme és mezszáma Del Pierót idézi. Időnként a játéka is. Csak kéne még tíz hasonló kaliberű fiatal

Némi jóindulattal a török Kenan Yildizre lehet ráfogni, hogy a Next Genből érkezve lett alapember, de ő valójában inkább a Bayern München nevelése, a Juve utánpótlásrendszerén gyorsan átszaladt. Matías Soulé már a Romát, az említett Huijsen a Realt, Nicoló Fagioli sportfogadási botránya után a Fiorentinát, Tarik Muharemovics a Leeds Unitedet erősíti. Azaz többnyire a kölcsön-kölcsön-kölcsön-eladás a séma, kevesen jutnak el valóban az első csapatig. De az eladásukkal is ritkán robbantanak bankot.

Ez különösen azért bántó és szomorú, mert ha az előző sikerszéria kezdeteként mondjuk 2011-et, végeként 2020-at tűzzük ki, akkor volt kilenc, máig nézve tizenöt év. Ennyi alatt illett volna kitermelnie az utánpótlásnak néhány olyan ifjú tehetséget, aki alapembere lehet a Juventusnak, vagy legalább erős kihívója a felnőtteknek. Akik szívvel-lélekkel kötődnek a torinói Zebrákhoz, nem lehet őket pusztán a nagyobb gázsival vagy jól csengő ígéretekkel elcsaklizni, mert itt akarnak történelmet írni. Ahogyan tette azt Alessandro Del Piero, példának okáért.

Jövőkép? Jaj!

Helyette most ott tartunk, hogy egy – az utóbbi évek mércéjével mindenképpen – biztató mercatóról beszélünk akkor, amikor a régóta várt erőcsatár a Newcastle csereembere képében érkezett. Amikor nincs BL-szereplés, csak Európa Liga, és amikor legalább négy-öt kulcsember dőlt ki hosszú időre sérülés miatt. Az a Juventus, amely általában erős olasz gerincre épített, a Sassuolo elleni bajnokin olasz mezőnyjátékos nélkül állt fel, csak Vicario kapus képviselte a hazai színeket. Márpedig a sikerekhez kellene a hazai mag, és talán egy erős olasz válogatotthoz is szükség lenne az így felépülő Juvéra. De leginkább átfogó reformokra, minden szinten.

A történelméhez méltó szerepet betöltő Juventus kell az olasz labdarúgás egészének, kell a szurkolóknak, de még a riválisoknak is.

forrás: Paolo Bruno - FIGC/FIGC via Getty Images

Ranieri és Mancini: most rajtuk a sor, a feladat nem kicsi

A mostanában látható folyamatok sok bizakodásra nem adnak okot, még akkor sem, ha a Serie A csapatai közül egy-egy mindig képes nemzetközi színtéren is meglepetést okozni. Sokkal több olasz fiatalra lenne szükség, de nagyon úgy fest, hogy ők hiányoznak a rendszerből, ha pedig meg is lennének, elvétve kapnak lehetőséget, bizalmat. Közben megesett az a csúfság is, hogy alig akar valaki lecsapni az Azzurri kapitányi posztjára. Paolo Maldini a FIGC technikai igazgatójaként kiszemelte Claudio Ranierit, aki ezt elutasította. A következő jelölt Andrea Pirlo lett, akinek kinevezését Giovanni Malagó szövetségi elnök megfúrta. Erre Maldini kicsekkolt, helyét Ranieri vette át, a kapitány pedig az a Roberto Mancini lett, aki 2023-ban egy jól jövedelmező szaúdi kaland kedvéért mondott le ugyanerről a posztról. Ja, közben Pep Guardiola is udvariasan elugrott az ajánlat elől.

Ha valaki ezek alapján azt mondja, az olasz futballközeg nem olyan, mint egy rosszabb fajta dél-amerikai szappanopera, és hogy nincs is itt nagy baj, az bizony háttal ül ebben az abszolút filmszínházban.