Jó kis majmos vérengzés jöhet? - Kritika: Ősi ösztön
Lassan bevett szokássá válik, hogy minden évben kapunk legalább egy majmos, vagy legalábbis majmokhoz kapcsolódó filmet a mozikban. A Majmok bolygóját most kissé figyelmen kívül hagyva: 2024-ben érkezett A majomember, 2025-ben a Stephen King-adaptációként készült A majom, idén pedig az Ősi ösztön, melynek főszereplője szintén egy főemlős. Amit most kapunk, az azonban sokak várakozását fogja felülmúlni – pozitív és negatív értelemben egyaránt.
Valljuk be, az igazi, véres horror műfaj kedvelőinek az utóbbi időben nem igazán tudtak a kedvére tenni a filmesek. Sok jó alapötlet, de bárgyú kivitelezés után érthető módon ki voltak éhezve a rajongók egy valóban brutális moziélményre. Talán a Bohócrém volt az, ahol igazán elszabadult a fantázia, és a gyengébb gyomrú nézők számára is tartogatott kellemetlen pillanatokat. A többi filmnél azonban még a rengeteg művér sem hozta meg a várt hatást. Nem csoda tehát, ha sokan szkeptikusan állnak egy újabb horrorbemutató elé.
Követem!
Az Ősi ösztönnel azonban Johannes Roberts rendező és csapata mintha ráérzett volna valamire. Bár az alapsztori sablonos, a képi világ olyan brutális, hogy teljes joggal követeli meg a 18+ karikát.
Roberts eddigi pályafutása sajnos nem bővelkedett igazán átütő sikerekben. Többször kapott lehetőséget a bizonyításra, főként a horror műfajában, ám olyan filmek köthetők a nevéhez, mint a 2018-as Hívatlanok 2., amely abban az évben az egyik legrosszabb alkotásnak számított. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a Kaptár sorozat 2021-es újraindítási kísérlete, amely szintén bukással végződött. Kitartása azonban becsülendő: öt év után új mozival tért vissza, amelynek társszerzője is lett.
A történet egyszerű, mint egy fakocka. Nem is próbál valódi kreativitást vinni a forgatókönyvbe, pedig Ernest Rierával közösen írták, akivel ez már nem az első közös munkájuk. A hiányzó ötletességet a brutalitással és a kifejezetten véres képi világgal próbálják ellensúlyozni.
Nézzük, miről is szól a film: egy baráti társaság a szünidőben Lucy (Johnny Sequoyah) apjához, Adamhez (Troy Kotsur) utazik nyaralni. Lucy édesanyja nemrég rákban hunyt el, így a férfi egyedül neveli a lány húgát, Erint (Gia Hunter), egy gyönyörű tengerparti házban. A családnak van egy különleges háziállata is: Ben, a csimpánz. Amikor Adam egy rövid üzleti útra utazik, magára hagyja a fiatalokat Bennel. Még érkezésük előtt azonban történik valami a majommal: megharapja egy veszett, vadon élő állat. Ben viselkedése egyre furcsábbá válik, és a cuki főemlős egyik pillanatról a másikra vérszomjas vadállattá alakul, komoly veszélyt jelentve mindenkire.
A sztori valóban lapos, ezt azonban a brutális képi világgal és a viszonylag logikusan felépített történetvezetéssel próbálja ellensúlyozni. A bevezető már megmagyarázza Ben átváltozását, bemutatva, milyen hatással van a veszettség az állatokra, és rávilágít arra, hogy az ősi ösztön minden élőlényben ott lapul – még a legártatlanabbnak tűnőben is.
Jan
11
Ősi ösztön – Kritika
Ősi ösztön – KritikaLassan bevett szokássá válik, hogy minden évben kapunk legalább egy majmos, vagy legalábbis majmokhoz kapcsolódó filmet a mozikban. A Majmok bolygóját most kissé figyelmen kívül hagyva: 2024-ben érkezett A majomember, 2025-ben a Stephen King-adaptációként készült A majom, idén pedig az Ősi ösztön, melynek főszereplője szintén egy főemlős. Amit most kapunk, az azonban sokak várakozását fogja felülmúlni – pozitív és negatív értelemben egyaránt.
Valljuk be, az igazi, véres horror műfaj kedvelőinek az utóbbi időben nem igazán tudtak a kedvére tenni a filmesek. Sok jó alapötlet, de bárgyú kivitelezés után érthető módon ki voltak éhezve a rajongók egy valóban brutális moziélményre. Talán a Bohócrém volt az, ahol igazán elszabadult a fantázia, és a gyengébb gyomrú nézők számára is tartogatott kellemetlen pillanatokat. A többi filmnél azonban még a rengeteg művér sem hozta meg a várt hatást. Nem csoda tehát, ha sokan szkeptikusan állnak egy újabb horrorbemutató elé.
Az Ősi ösztönnel azonban Johannes Roberts rendező és csapata mintha ráérzett volna valamire. Bár az alapsztori sablonos, a képi világ olyan brutális, hogy teljes joggal követeli meg a 18+ karikát.
Roberts eddigi pályafutása sajnos nem bővelkedett igazán átütő sikerekben. Többször kapott lehetőséget a bizonyításra, főként a horror műfajában, ám olyan filmek köthetők a nevéhez, mint a 2018-as Hívatlanok 2., amely abban az évben az egyik legrosszabb alkotásnak számított. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a Kaptár sorozat 2021-es újraindítási kísérlete, amely szintén bukással végződött. Kitartása azonban becsülendő: öt év után új mozival tért vissza, amelynek társszerzője is lett.
A történet egyszerű, mint egy fakocka. Nem is próbál valódi kreativitást vinni a forgatókönyvbe, pedig Ernest Rierával közösen írták, akivel ez már nem az első közös munkájuk. A hiányzó ötletességet a brutalitással és a kifejezetten véres képi világgal próbálják ellensúlyozni.
Nézzük, miről is szól a film: egy baráti társaság a szünidőben Lucy (Johnny Sequoyah) apjához, Adamhez (Troy Kotsur) utazik nyaralni. Lucy édesanyja nemrég rákban hunyt el, így a férfi egyedül neveli a lány húgát, Erint (Gia Hunter), egy gyönyörű tengerparti házban. A családnak van egy különleges háziállata is: Ben, a csimpánz. Amikor Adam egy rövid üzleti útra utazik, magára hagyja a fiatalokat Bennel. Még érkezésük előtt azonban történik valami a majommal: megharapja egy veszett, vadon élő állat. Ben viselkedése egyre furcsábbá válik, és a cuki főemlős egyik pillanatról a másikra vérszomjas vadállattá alakul, komoly veszélyt jelentve mindenkire.
A sztori valóban lapos, ezt azonban a brutális képi világgal és a viszonylag logikusan felépített történetvezetéssel próbálja ellensúlyozni. A bevezető már megmagyarázza Ben átváltozását, bemutatva, milyen hatással van a veszettség az állatokra, és rávilágít arra, hogy az ősi ösztön minden élőlényben ott lapul – még a legártatlanabbnak tűnőben is.
A valóságban is számtalan példa bizonyítja, hogy az emberek között felnőtt, idomított állatokban sem lehet teljes mértékben megbízni. Az ősi ösztön generációkon át velük marad, és elég egy váratlan esemény – mint a filmben a veszettség –, hogy minden megváltozzon. Ez egy meglepően fontos üzenet egy horrorfilmben, ami ritkán fordul elő ebben a műfajban.
A horror jellegét illetően Robertsék ügyesen használták fel a biológiai ismereteket is. Egy csimpánz nagyjából másfélszer-kétszer erősebb, mint egy átlagos felnőtt férfi, bizonyos mozdulatoknál – például markolóerőnél – akár három-ötszörös különbség is lehet. Bár testsúlyuk mindössze 40–60 kilogramm, izomzatuk rendkívül robusztus, és ujjaikkal akár csontot is képesek eltörni. Ennek oka a gyors izomrostok magas aránya, a hatékonyabb izom–ín rendszer, valamint az, hogy idegrendszerük kevésbé korlátozza a maximális erőkifejtést. A film dramaturgiája ugyanakkor figyelmen kívül hagyja, hogy a csimpánz nem kitartó, gyorsan kifárad, míg az ember előnyben van állóképesség, eszközhasználat és stratégia terén.
A film egyik nagy előnye a 89 perces játékidő, amely mellőzi a felesleges üresjáratokat. A szereplők sem válnak idegesítővé, még akkor sem, ha az első perctől sejthető, hová fut ki a történet. Arra azonban érdemes felkészülni, hogy a film nem ad időt a ráhangolódásra: már az első pillanattól berúgja az ajtót, és elindul a másfél órás majomparádé. A brutálisan véres horroroktól elszokott nézők bizony meglepődhetnek egy-egy premier plán jeleneten, ahol Ben bőven ad munkát a smink- és maszkmestereknek.
Szerencsére nem csak az erőszakról szól minden: időnként némi humor is felbukkan, amely rövid fellélegzést biztosít a véresebb jelenetek között. A film nemcsak a cselekményre, hanem a karakterek ösztönös reakcióira is épít, ami mélyebb pszichológiai dimenziót ad az élménynek. A mimika és a testbeszéd kiemelten fontos feszültségforrás, ráadásul több kritikus jelenetet megszakítás nélkül forgattak, hogy a feszültség folyamatos maradjon. Ezt tovább erősíti a sötét, visszafogott színpaletta és a szubjektív kamerahasználat, amely szinte bevonja a nézőt a történetbe.
Összességében az Ősi ösztön egy erősen megosztó film. A véres, brutális horrorok kedvelőinek ínyére válhat, míg azok számára, akik a mostanában divatosabb, lightosabb, művérrel turbózott irányhoz szoktak, „váratlan” meglepetést is okozhat. Johannes Roberts rendező némileg szintet lépett korábbi munkáihoz képest, de valószínűleg továbbra sem az ő neve fogja leginkább megdobogtatni a műfaj rajongóinak szívét. Gyenge alapsztori, szerencsére rövid játékidő, és végre több logikát felmutató történetvezetés, mint sok más horror esetében. Klasszikus véres horrorfilmként működhet, mozifilmként pedig…
Még több kritikát olvashatsz Dörgő Dániel tollából a Dan-Cinema oldalán!
10 érdekesség Michael Jordanről, amiről talán nem is hallottál
Azt például tudtad, hogy chicagói pályafutása alatt a Bulls nadrág alatt mindig viselt egy másik nadrágot is babonából?
Csodás neo-retró café racer a Ducati Formula 73
Csupán egy kicsi, sorszámozott széria készül a 750 Super Sport Desmo előtt tisztelegve.
Nők és férfiak egyetértenek: ez a legrosszabb szexpóz. De tényleg az?
Vannak pozitúrák, amelyeket az egyik fél imád, a másik utál – de ebben az esetben úgy tűnik, nagy az egyetértés.
Az elektromos kilincs után a szarvkormányt is betiltja Kína
2027 elejétől nem lehet teljes kormánykarima nélküli kormánykereket beszerelni az autókba.
A BIC ikonikus golyóstollából faragott lámpát egy olasz dizájner
Nemrég volt 75 éves a BIC Cristal golyóstoll, a jellegzetes külsejű írószer meg is ihletett egy kiváló tervezőt.
Másfél óra egy régi, biztonságosabb világban - Kritika: Beléd estem
Az idei Valentin-napra egy magyar romkom is érkezett a hazai mozikba, amely a Beléd estem címet kapta. Tiszeker Dániel rendező ismét összehívta kedvenc színészeit és egészen 1995-ig visz minket vissza az időben, hogy Rujder Vivien és Szabó Kimmel Tamás főszereplésével újra felülhessünk a nosztalgiavonatra.