Az igazi horror bennünk van - Kritika: Silent Hill – Visszatérés

Kereken húsz éve annak, hogy a Konami által készített híres túlélőhorror-videójáték-sorozat adaptációja a mozikba került. Bár a fogadtatás már akkor is vegyes volt, az 50 milliós büdzsé mellett így is közel 97,6 millió dolláros bevételt termelt. Ha nem is eget rengető profit, bukásnak mégsem nevezhető. Az akkori történet főként a Silent Hill első részén alapszik, de néhány ötletet átvettek a második és harmadik részből is.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

A 2012-es folytatást már Michael J. Bassett írta és rendezte, amely a Silent Hill 3 túlélőhorror-videójátékon alapult. Akkor még visszatért az első filmből megismert színészek közül Sean Bean és Radha Mitchell is, ám a film inkább bukás lett, mind a közönség, mind a kritikusok részéről (a Rotten Tomatoes-on például mindössze 5%-os értékelést kapott). Mindezt úgy, hogy a 20 milliós költségvetéshez képest 55,9 millió dollárt termelt. Valószínűleg sokan azért váltottak jegyet rá, hogy saját szemükkel lássák, mi lett kedvenc videójátékukból a mozivásznon. Nem csoda, hogy további folytatásokat sokáig nem is terveztek - legalábbis ez idáig.

2020-ban aztán bejelentették, hogy az eredeti film rendezője, Gans elkezdett dolgozni egy folytatáson. Ez a rész viszont már a 2001-es játékot veszi alapul. Gans nem titkoltan azért tért vissza a franchise-hoz, mert az első film után nem ő irányította a folytatást. A Visszatérés így nem csupán adaptáció, hanem egyfajta alkotói korrekció is: letisztultabb, komorabb és jóval hűségesebb az alapanyaghoz.

forrás: Bloody Disgusting / Prorom

A forgatás 2023 és 2024 között zajlott Amerikában, Németországban és Szerbiában. A 23 millió dolláros ráfordítás ellenére az elmúlt két hétben nemzetközi szinten mindössze 19,3 millió dollárt keresett, ami akár nemcsak anyagi bukást, de a franchise végét is jelentheti.

A mostani történet főszereplője egy alkoholista festő, James (Jeremy Irvine), aki barátnője halála után súlyos depresszióban szenved. Az ő megbomlott elméjén keresztül vár ránk egy horrorisztikus utazás, amely során visszatérünk Silent Hillbe, hogy megtalálja egykori szerelmét, Maryt (Hannah Emily Anderson). Az egykor gyönyörű tóparti várost most hamu borítja, lakóit pedig egy furcsa betegség tüntette el. Ami megmaradt, az néhány bizarr szörny és egy-két még furcsább városlakó.

A filmben két „népszerű” korábbi karakter is feltűnik: a nagyi óriás sajtreszelőjét a fején viselő ikonikus Piramisfej, valamint a zombi nővérek csoportja. A rajongóknak további pluszt jelenthet, hogy a rendezőnek sikerült visszacsábítania a produkcióhoz az első két film zeneszerzőit, Akira Yamaokát és Fejj Dannát.

forrás: Bloody Disgusting / Prorom

Ha már a zenénél járunk, fontos kiemelni, hogy a film zenéje nem folyamatos, inkább ritkán és célzottan jelenik meg. A csendekkel való játék erősíti a feszültséget, és hű marad a játék ikonikus hangulatához. A film vállaltan nem siet. Ez egyes nézőknél unalmat okozhat, másoknál viszont lehetőséget ad az elmélyülésre. Kritikai szempontból ez nem hiba, hanem tudatos tematikus döntés.

A videójáték-adaptációkkal mindig is fenntartással bántak a rajongók, így óriási hendikeppel indul minden rendező, aki ilyen témához nyúl. Ennek tudatában a továbbiakban a kritikámban érdemes úgy tekinteni a filmre, mintha nem egy videójáték-feldolgozást, hanem egy önálló mozifilmet vennénk alapul.

A képi világ és a szörnyek a mostani sci-fi horrorokhoz képest meglepően részletesen és igényesen vannak összerakva. A produkció rengeteg beteges, bizarr figurát vonultat fel, amelyek inkább tűnnek egy tudatmódosító szer – főként drog, mint sem alkohol – hatása alatt álló ember tudatalattijának vizuális megtestesülése, mint puszta képzelődésnek.

forrás: Bloody Disgusting / Prorom

A város nem egyszerűen kísérteties díszlet, hanem a főhős pszichéjének kivetülése. A film következetesen úgy használja a ködöt, az üres utcákat és az elhagyatott tereket, mintha azok James lelkiállapotának lenyomatai lennének. Egy „Silent Hill film-szűz” néző az első 25–30 percben valószínűleg csak döbbenten ül és totális értetlenségben figyeli, milyen katartikus horrorfaluba csöppent a főhős és próbálja megérteni, mit is lát.

Később a történet értelmet nyer, amikor világossá válik, hogy mindez talán csupán egy rémálom. A kérdés innentől már csak az, mi okozza, és hol a kiút. Ettől a ponttól kezdve a film hangsúlya is eltolódik: a szörnyek kevésbé ijesztőek, az ijesztgetések inkább akkor működnek, amikor a semmiből egy-egy torz látomás premier plánban az arcunkba ordít. A figyelem inkább arra irányul, mi történt Jamesszel és Maryvel.

A CGI meglepően jól működik és látványos a viszonylag szerény költségvetés ellenére is. Sok jelenetben érezhető, hogy még nagyobb mozis élményt adna, ha mindezt 3D-ben látnánk. Ugyanakkor a forgatókönyv kidolgozása több helyen elvarratlan, meg nem magyarázott szálakat hagy maga után. Ha ezekre is akkora figyelmet fordítottak volna, mint a szörnyek változatos megjelenésére, az összhatás is jóval erősebb lehetne.

forrás: Bloody Disgusting / Prorom

A film nem a jumpscare-ekre és a sokkoló effektparádéra épít, hanem a Silent Hill 2 örökségét követve a bűntudat, a veszteség és az önvád belső horrorját helyezi előtérbe. Ez markáns különbség a legtöbb kortárs horrorfilmmel szemben, és egyben a tempót is meghatározza. A Visszatérés nem próbálja szorosan összekötni magát az előző filmekkel, ami egyszerre erénye és kockázata: tisztább narratívát kapunk, de a filmes univerzum kontinuitása háttérbe szorul.

Még egy adaptált horrornak is lehet mondanivalója, amely jelen esetben azt a központi kérdést járja körül, hogyan birkózunk meg a veszteséggel és a bűntudattal. Ettől válik egyszerre univerzálissá és kortalanná és emiatt működik inkább lélektani drámaként, mint klasszikus rémfilmként.

És hogy miért fogja ez a mozi megosztani a nézőket? A Silent Hill – Visszatérés tudatosan szembemegy a mai horrorfilmes trendekkel. Nem a gyors tempóra, a hangos ijesztésekre és az állandó feszültségre épít, hanem lassú, elmélyülő pszichológiai horrorélményt kínál. Ez óhatatlanul megosztja a közönséget. Akik pörgős, látványos rémfilmet várnak, csalódhatnak, míg a műfaj türelmesebb nézői értékelhetik a csendesebb, belső feszültségekre építő narratívát. A történet sok kérdést nyitva hagy, nem magyaráz túl, ami értelmezésre ösztönöz, de hiányérzetet is kelthet. A Visszatérés ezért nem univerzális közönségfilm, hanem rétegízlést kiszolgáló alkotás - éppen ez az erénye és a legnagyobb kockázata.

forrás: Bloody Disgusting / Prorom

Összességében a Silent Hill – Visszatérés nem a tömegigényeket kiszolgáló horrorfilm, hanem egy tudatosan lassú, pszichológiai irányba mozduló adaptáció, amely a játék örökségét próbálja visszahozni a mozivászonra. Christophe Gans rendezése erősen atmoszférára, belső feszültségekre és szimbolikus képekre épít, miközben a látványvilág és a szörnydesign meglepően erős a szerényebb költségvetés ellenére is. A film legnagyobb erénye a hangulat és a lelki tematika, míg legfőbb gyengesége a helyenként elnagyolt forgatókönyv és a nyitva hagyott narratív szálak. Ez a Silent Hill nem ijesztgetni akar, hanem belülről nyomasztani.

Még több kritikát olvashatsz Dörgő Dániel tollából a Dan-Cinema oldalán!