„Az asztal, amelyre ma letettem valamit, holnap üres lesz” – interjú Sütő András színésszel

Mit érzel azokban a pillanatokban, amikor a kamerák forogni kezdenek körülötted a filmes díszletben?

Bonyolult, összetett emóciókat ébreszt bennem, ami rímel a személyiségemre. Sokan azt hiszik, hogy minden színész exhibicionista, pedig szerepelni védekezési mechanizmusból is lehet. Forgatások közben egyszerre érzem magam feszültnek, ugyanakkor hihetetlenül felszabadultnak.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

A színészek világában sokszor semmi sem olyan lelkesítő, mint az alkotás.

Ez maximálisan igaz. A pályám kezdeti szakaszaiban még a közvetlen környezetemben élőknek is okozhattam negatív pillanatokat, amiért már napközben minden sejtemmel az esti előadásra készültem. Bennem mind a színházi, mind a filmes műfajt a történetmesélés ősi rituáléja köti össze. Óriási adrenalinlöketet ad, hogy ezeknek a történeteknek a szócsöve lehetek.

Mit gondolsz, mit mondana egy külső szem, ha az általad alakított karakterek alapján kellene téged megítélnie?

Azt hiszem, azok számára, akik nem ismernek közelebbről, nem biztos, hogy vonzó személyiség vagyok. Az idősebb generáció tisztelettudó, konzervatív embert, a fiatalabbak pedig modoros, kissé elavult, szentimentális, talán beképzelt figurát láthatnak bennem. A nézők akarva-akaratlanul skatulyáznak, amiből nehéz kitörni. Én is így működöm, de igyekszem tudatosan nyitottabb és kíváncsi maradni. Hiába élek közel húsz éve a magyar fővárosban, megtartottam a gyermeki attitűdömet. Egy százhatvan fős kis faluból, Zalamerenyéről származom. Az apai nagyszüleim a télen-nyáron mezítláb járó, vak, roma asszonytól kezdve a tehénpásztoron át a polgármesterig, a társadalom széles rétegeivel képesek voltak kapcsolatot teremteni. A közvetlenség beépült az én személyiségembe is.

forrás: Wertán Botond

Sütő András

Az első film-főszereped a Viharsarok című drámában volt, amely két kamasz fiú szerelméről szól. Úgy tudom, Császi Ádám rendező a meghallgatáson arra kért, hogy meséld el neki addigi életed legjobb és legrosszabb élményét. Mit mondtál neki?

Huszonegy éves voltam akkor. Ma már csak a legrosszabbra emlékszem: szemtanúja voltam az apai nagyapám halálának. Traumatikus élmény volt, amelyet túl korán kellett átélnem. A meghallgatáson minden részletre kiterjedően felidéztem minden ezzel kapcsolatos emlékemet. Ádám nagyon pozitívan reagált. Úgy gondolta, ha képes voltam annyira átlényegülni, sikerülni fog a filmjében is megteremtenem az általa elképzelt atmoszférát. Erre törekedtem a Reménytelenül című legújabb filmemben is, amelyben József Attilát alakítom.

Milyennek látod a figurát?

Emberként és színészként is sokat foglalkoztam vele. Gyerekként az Altatóval és a Reménytelenül című költeményeivel ismerkedtem meg elsőként. Gimnáziumban a Tiszta szívvel című verse volt meghatározó számomra. Rendkívül progresszív alkotó volt. Úgy tudom, előtte például senki sem írta le azt a szókapcsolatot, hogy „fülelt a csend…”, ahogy ő tette az Eszmélet című versében.

Színészként azt látom, hogy igen összetett volt a személyisége, ami az életéből is fakadt. Egyszerre szeretett volna örökké gyermek maradni, de vonzotta a felnőtt lét is. Őszinte ember volt, aki olykor maszkot húzott. Hihetetlenül és mélyen tudott szeretni és gyűlölni is. Folyamatosan konfrontálódott a környezetével és saját magával.

A filmet Rózsa Gábor rendezte, ő írta a forgatókönyvet is. Az ismeretségünk régebbre nyúlik vissza, ugyanis már a Legénybúcsú extra című vígjátékban is dolgoztunk együtt, ami után meghívtam egy önálló estemre, amely József Attila Szabad-ötletek jegyzékét dolgozta fel.

forrás: Porcsin Ákos

Rózsa Gáborral a Reménytelenül forgatásán

Ez egy szókimondó, cenzúrázatlan napló, mások szerint szabad vers, erotikus fantáziákkal átszőtt emléktöredék. Egy olyan előadás, amely emblematikusan Jordán Tamáshoz köthető.

Igen. Jordán Tamás hosszú évek alatt több százszor adta elő. Én húszéves lehettem, amikor először hallottam róla, azután 2007-ben láttam Jordán Tamás előadását a Sirály nevű fővárosi játszóhely pincéjében. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék egyszer foglalkozni vele. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen tudtam, hogy diplomamunkaként monodrámát kell csinálnom. József Attila 32 évesen, májusban kezdte el írni a jegyzéket, én 32 évesen kezdtem el tanulni a szöveget, szintén májusban. Közel fél évet fektettem bele az életemből. Még a nyaralásra is magammal vittem a szöveget. Később megkerestem Jordán Tamást is. „Tudsz már belőle valamit?” – kérdezte. Mondtam neki, hogy a Foglalatot. Leültetett maga mellé, és arra kért, hogy kezdjük el együtt. És egyszerre elmondtuk: „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet visszatartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s akit ezen kívül azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik…” A végén csak annyit mondott: „Jó lesz!” Óriási felhajtóerőt jelentett. Amikor Rózsa Gábor elhatározta, hogy kétszereplős kamaradrámát forgat József Attila és Gyömrői Edit érzelmi kapcsolatáról, eszébe jutott az előadásom…

forrás: PIM Gyűjtemény

József Attila, József Áronné Pőcze Borbála és József Etelka 1919-ben, a Mama halálának évében

Hogyan készültél a szerepre?

Mielőtt belevágtam a szerep tanulásába, József Attila egész életét és korát tanulmányoztam. Minden levelezését elolvastam, ami fellelhető volt. Mire megkaptam a forgatókönyvet, háromdimenziós kép élt bennem róla. 1905-ben született, megéli az első világháborút, de 1937-ben már meg is halt. Édesapja egy bánáti szappanfőző munkás volt. Édesanyja a Kiskunságból került Budapestre mosónőként. Két gyökértelen ember kapaszkodott egymásba, ráadásul a szerelmükből született hat gyerekből az első három meghalt. Attila az utolsó gyerek volt a családban.

A születése olyan komplikált volt, hogy az édesanyja soha többé nem tudott egészséges nemi életet élni a férjével, aki József Attila hároméves korában elhagyta a családját. Később azt mondták neki, apja Amerikába vándorolt szerencsét próbálni, de valójában Esztergomba, majd Romániába ment. Soha többet nem látták. Az édesanyjának nagy nehézségek árán sikerült eltartania a három gyerekét. Végül úgy döntött, hogy a két kisebbet, Etelkát és Attilát a Gyermekvédő Liga gondjaira bízza. Így kerültek a testvérek Öcsödre, Gombai Ferenc parasztgazda házába, aki szerint az Attila név nem létezett, ezért onnantól kezdve Pistának szólították. József Attila elveszítette az apját, az anyját és még a nevét is.

Később az édesanyja méhnyakrákban halt meg, amiről József Attila csak utólag értesült. Vidékre utazott a rokonokhoz, hogy tyúkot szerezzen, amiből húslevest szerettek volna főzni a beteg anyjának. Az összes zátonyra futott szerelem az életében ebből a tragédiából fakad. Természetesen a költészetében is mély nyomot hagyott. Gondoljunk csak a Nagyon fáj vagy a Gyermekké tettél című versére! Nem csoda, hogy egész életében éhezte a szeretetet lelkileg és testileg is. Minden olyan nőbe belekapaszkodott, akiről azt gondolta, megérti őt, így Gyömrői Editbe is, akihez 1935 tavaszától járt pszichoanalitikai kezelésre.

Arról, hogy mi történt közöttük a terápia során, csak Gyömrői Edit mesélhetett volna, de az orvosi titoktartásra hivatkozva soha nem árult el semmit.

Van olyan elmélet, amely szerint köze volt József Attila halálához. Emiatt meg is hurcolták. Fehér György rendező dokumentumfilmben foglalkozott József Attilával és kortársaival, köztük Gyömrői Edittel is. Ezeken a felvételeken egy idős, dohányzó hölgy oszt meg néhány történetet a költőről, de a viszonyukról egy szót sem ejt. Sőt, még az életrajzi könyvéből is kihagyta ezt a részt. Rózsa Gábor pedig ebben látta meg a lehetőséget. A film valójában arról szól, hogy jutottak el odáig, hogy Gyömrői Edit leadta József Attilát, nem vállalta tovább a kezelését.

forrás: Porcsin Ákos

A Reménytelenül forgatásán Michl Julival

Tegyünk egy kitérőt! A Viharsarok után azt gondoltad, évente válogatásokra hívnak majd, és legalább egy filmben fogsz játszani. Nem ez történt.

A film elnyerte a Taipei Filmfesztivál zsűrijének különdíját, szerepelt többek között a Berlinálén, a Seattle Nemzetközi Filmfesztiválon és a Szarajevói Filmfesztiválon is. Valamiért mégsem lett közönségsiker, a kritikusokat is megosztotta. Ezt követően három évig nem forgattam egyetlen filmet sem. Ideig-óráig elkeseredtem, azután igyekeztem arra koncentrálni, hogy a pohár félig tele legyen. Talán így próbáltam megóvni a személyiségemet, és a szomorúságomat pozitív felhajtóerőként használni. Megtanultam, hogy sohasem dőlhetek hátra. Az asztal, amelyre ma letettem valamit, holnap üres lesz.

Az alternatív, független színházi világból indultam, máig ez a szellemi bázisom. Ezekben az intézményekben megtanultam, hogy egyik napról a másikra el kell engednem dolgokat, amelyek addig meghatározóak voltak az életemben. Kisgyerekként nagy vágyam volt egy egysoros görkorcsolya. Két évig vártam, hogy a szüleim vegyenek nekem egyet. Nem gondoltam bele, hogy hol fogom használni, hiszen Zalamerenyén egyetlen olyan út sem volt, amely ne lett volna tele kátyúkkal. Miután megkaptam, kimentem a hepehupás utakra, és megpróbáltam élvezni a helyzetet. Valójában a mai napig ezt csinálom.

Úgy tudom, gyerekként sokáig nem találkoztál a színház műfajával.

Az édesanyám kocsmáros, az édesapám kamionsofőr volt. Nekünk volt a faluban először videómagnónk, ami menő dolognak számított. Sokat néztem a televíziót is. Ezek az élmények mind-mind meghatározták a személyiségemet. Banálisan hangozhat, de az 1994-ben bemutatott Disney-film, Az oroszlánkirály valójában Shakespeare tragédiájának, a Hamletnek a modern, rajzfilmes változata. A főszereplő, Simba maga Hamlet, Zordon, a rajzfilm negatív főszereplője, Mufasa fivére, Claudius, Timon és Pumbaa pedig Rosencrantz és Guildenstern… Persze erre csak később jöttem rá. Idővel azt is nagyon érdekesnek találtam, hogy vannak emberek, akik abból élnek, hogy játszanak.

Talán az első filmszínházi élményem A palacsintás király című tévéjáték volt. Csodálatos színészek játszanak benne Greguss Zoltántól Balázsovits Lajoson át Detre Annamáriáig. Ha százszor nem láttam, egyszer sem. Miután láttam az Ace Ventura című filmet, magamat is nyomozónak gondoltam, ezért úgy mentem be a garabonci óvodába, hogy igyekeztem megtalálni a filmben eltűnt állatokat. A helyi buszra felszállva azt képzeltem, időutazom, mint Marty McFly, a Vissza a jövőbe trilógia főszereplője. Hatévesen láttam a Jurassic Parkot is. Egy nap feltettem nagyapám véletlenül otthon hagyott nyúlszőr kalapját, és kezemben a család összes fogkeféjével átmentem az éppen építkező szomszéd kertjébe „ásatásokat” végezni. Kevés korombeli gyerek vett körül, ezért sokszor a képzeletem által működtetett játékokat játszottam, ki-beugráltam a valós és a fantáziám által teremtett világ között. Volt egy kedves osztályfőnököm, Teca néni, aki tizenegy éves koromban megrendezte Karinthy Frigyes Az emberke tragédiája című művét, amelyben Luci Ferkó szerepét bízta rám. Az előadás olyan jól sikerült, hogy felvetette a szüleimnek, hogy érdemes lenne velem és a színészi fejlődésemmel komolyabban is foglalkozniuk, ezért elküldtek Egervárra, hogy részt vegyek Lázár Péter drámapedagógus nyári táborában. Onnantól kezdve egészen az érettségiig minden hétvégémet nála töltöttem. Hét éven át ő volt a színházi apukám. Ő alapozta meg a színházi értékrendemet. Általa ismertem meg például a József és testvéreit Thomas Manntól vagy a Holdbéli csónakost Weöres Sándortól.

forrás: Sütő András

Sütő András, aki éppen Jim Carrey-t utánozza

Ezzel párhuzamosan jártam Horváth István versmondó körébe is. Nála tanultam meg, hogy verset mondani olyan, mint egy darabban előadni egy monológot. Ha nem így alakul az életem, talán soha nem készítettem volna előadást a Szabad-ötletek jegyzékéből vagy később Radnóti Miklós Bori noteszéből. A fiatalok számára talán ez is avíttnak tűnik, mert kevés fiatal színész mond verseket. Pedig korábban komoly életművek épültek a versek által Latinovits Zoltántól Jordán Tamásig. A vers ma kicsit olyan, mint a bakelitlemez az MP3-lejátszóhoz képest: köszöni szépen, még kapható, de csak egy szűk réteget érdekel.

Visszatérve a történethez, minden jel abba az irányba mutatott, hogy a színház lesz a jövőm, ugyanakkor nem volt a családunkban erre vonatkozó minta. Már maga a pályaválasztás is nyomasztott. Ráadásul ebben az időszakban váltak el a szüleim. Véget ért a kapcsolatom is az első szerelmemmel. A felvételi első rostáján kiejtettek. Máté Gábor osztályába kerültem volna, aki azt mondta, még túl fiatal vagyok. Jelentkeztem Kaposvárra is, majd még három alkalommal a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, de mind sikertelen próbálkozásoknak bizonyultak. Az egyik nagybátyám egy szíriai fúrótornyon dolgozott, hihetetlenül maximalista ember volt. Látva a küszködéseimet, egyszer azt mondta, hogy belőlem soha nem lesz senki. Fiatalon halt meg, a Viharsarok berlini bemutatkozását még megélte, és azután azt mondta, hogy büszke rám. Soha nem mondtam meg neki, mekkora felhajtóerőt jelentett a kritikája.

Végül találkoztam egy esztétika szakos színházőrülttel, Formanek Csabával, a Radikális Szabadidő Színház vezetőjével. Ha Lázár Péterre a színházi apukámként hivatkoztam, akkor Csaba a színházi bátyám lett. Később a Kettőspont Színház indulásában is részt vettem, ami szintén az ő nevéhez kötődik. Izgalmas szerepeket osztott rám, például Puckot a Szentivánéji álomból vagy Brutust az amerikai Paul Foster darabjában. Ez utóbbi előadás azért is volt fontos az életemben, mert a budapesti színházi szakma ebben láthatott elsőként mint főszereplőt. Az utolsó sikertelen felvételim a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakára 2011-ben volt, majd rá egy évre Kovács D. Dániel elhívott a Vas utcába egy vizsgaelőadás főszerepére. Hollósi Frigyes és Nagy Mari voltak a szüleim. Keserédes érzés volt. Emlékszem, Frici bácsi mesélte, hogy az hagyján, hogy engem nem vettek fel, de őt igen, azután kirúgták, és elment vidékre segédszínésznek… A bemutató után olyanok is odajöttek hozzám gratulálni, akik korábban arról döntöttek, hogy nem vagyok alkalmas színésznek.

A civil kezdeményezésből született, budapesti, független kulturális központ, a Tűzraktér egyik alapítója voltál, amely 2008-tól működött. 2011-ben a központot Terézváros Önkormányzata kiürítésre kötelezte, majd az évek óta üresen álló épületet 2016 nyarán lebontották. Sokak szerint politikai döntés született.

Ez volt az a pillanat az életemben, amikor először találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a politikai hatalom érdekei olykor ellentétesek a kultúráéval. A közönség és a kritika is elismerősen nyilatkozott az intézményről, de ez a döntéshozókat nem érdekelte. 2010-ben a teátrum Pro Urbe Budapest Díjat kapott, 2011-ben sóval hintették be.

2020. szeptember 1-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) átkerült az államtól egy alapítvány tulajdonába, amelynek élére Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház főigazgatóját nevezték ki. Az egyetem diákjai szerint azzal, hogy az alapítvány kuratóriuma döntött az egyetem szenátusával szemben minden fontos kérdésben, súlyosan sérült az SZFE függetlensége. Óriási tiltakozási hullám indult el, tanárok mondtak fel, diákok hagyták el az intézményt, te pedig éppen ekkor lettél az egyetem hallgatója.

A belső késztetésem, hogy bekerüljek az egyetemre, sosem múlt el. Miután megéltem a Tűzraktér bezárását, megéltem a Bárka Színház megszűnését is, amelynek épülete a Nemzeti Közszolgálati Egyetemhez került. Később a Karinthy Színházban játszottam, amikor az alapító, Karinthy Márton meghalt, és 2020 elején kiderült az is, hogy a Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság fogja üzemeltetni. Többszörösen megéltem színházi bezárásokat, átalakulásokat, és voltak helyzetek, amelyekben azt a döntést hoztam, hogy maradok. Színész vagyok, az a hivatásom, hogy játsszak, ráadásul szenvedélyesen szeretem azt, amivel foglalkozom. Arról nem beszélve, hogy szabadúszó vagyok, a bevételem minden hónapban annyi, amennyit össze tudok szedni. Hiszem, hogy lehetek egyfajta hídember, aki nem bal- vagy jobboldali nézőknek játszik, aki nem ássa és mélyíti tovább az árkokat. Lehet, hogy ez naivitás, más szemében talán gerinctelenség.

Színházi és filmes főszerepek után 2014-ben úgy kerültem a Rózsavölgyi Szalonba, hogy egy ötmondatos szerepet kaptam. Főszerepet csak évekkel később játszottam újra. Megedződtem. Amikor már magabiztosabb lettem, elhatároztam, hogy jelentkezem az SZFE drámainstruktor szakára. Szerettem volna diplomát, hogy végre kapjak jogosítványt ahhoz az autóhoz, amelyet évek óta vezettem. Sikerült a felvételim, és ott találtam magam a helyzetben, hogy az intézmény modellt vált, a diákok tiltakoznak, barikádot emelnek és őrt állnak, köztük én is. Végül az az egyszerű vágy kerekedett felül, hogy tanulhassak. Nem bántam meg a döntésemet.

2022-ben mutatták be a Blokád című filmet, amelyről a kritikusok sokat vitatkoztak, egy részük szerint kurzusfilm, amelyben az alkotók bohócot csináltak Göncz Árpádból, akinek fiatalkori alakját te kelted életre.

Nem értek egyet azzal, hogy a film készítői negatívan mutatták be Göncz Árpádot, akinek a fordításain nőttem fel. Tolkien klasszikusait, A Gyűrűk Urát vagy A babót köszönhetem neki. A filmet az a Köbli Norbert írta, akinek az alkotásait az utóbbi évek legjobbjainak tartom. Rajongva szeretem ifj. Vidnyánszky Attila művészetét, aki a filmben a fiatal Antall Józsefet kelti életre. Ebben a szakmában ritkán fordul elő, hogy az alkotók meghallgatás nélkül szavaznak bizalmat valakinek, velem ez történt. A rendező, Tősér Ádám személyében is egy szimpatikus és felkészült embert ismertem meg. Az más kérdés, hogy a film milyen politikai és társadalmi közegbe érkezett meg. Nekem tetszett, amit a moziban láttam. Ugyanígy lelkesedtem a Semmelweis, a Larry és a közelmúltban bemutatott Hunyadi iránt is. Mindhárom alkotás hatott rám. Ez a döntő számomra, nem a készítők politikai hovatartozása.

Van vörös vonal, amelyet egy szerep kedvéért sem lépnél át?

Minden kollégámnak szíve joga kiállni amellett, amiben hisz, de lássuk be, nem mindenki születik forradalmárnak. Ettől még a válaszom az, hogy igen, van vörös vonal. Náci, fasiszta eszméket jó színben sohasem tüntetnék fel vagy propagálnék.

forrás: Komondi Botond

Werkfotó a Reménytelenül forgatásáról

A beszélgetésünk elején azt kérdeztem, mit érzel azokban a pillanatokban, amikor a kamerák forogni kezdenek körülötted a filmes díszletben. Mi a válaszod, ha a kérdést a Reménytelenül című film kapcsán teszem fel?

Az első forgatási napon a film utolsó kockáit vettük fel. József Attila ápolt, mindig frissen borotvált férfiként él az emlékezetünkben, de ebben a zárójelenetben olyan külsővel érkezik meg Gyömrői Edithez, akit Michl Juli alakít, amilyenben gyakorlatilag sosem láthattuk: bozontos szakállal, ápolatlanul. Szellemileg és fiziológiailag is leépült. Innentől kezdve pontosan tudtam, honnan és hova fogok eljutni. Alapvetően akkor érzem jól magamat, ha egy jó beszélgetés, egy kimagasló élményt nyújtó színházi előadás vagy film után más emberként folytatom az életemet, mint előtte. Remélem, hogy a nézők úgy hagyják majd el a mozitermeket, hogy legalább egy kicsit árnyaltabban látják a világot, hogy jobban átérzik, hogy a dolgok nem csak feketék vagy fehérek, hogy sikerül kibillenteni őket, mert valójában ezekben a pillanatokban élünk igazán, ilyenkor tudunk fejlődni. Hiszem, hogy a nézőkkel együtt egy jó és fontos ügy tanúi lehetünk…