Tron: Ares – Kritika

Negyvenhárom éve, a Tron, avagy a számítógép lázadása című filmben még Kevin Flynn (Jeff Bridges) volt az, aki hús-vér emberként lépett be a digitális világba, és tett a jövőt döntően befolyásoló felfedezéseket. Majd a világ legjobb játékfejlesztőjeként megismert férfi rejtélyes módon eltűnt, és a 2010-es folytatásban, a Tron: Örökségben fia, Sam (Garrett Hedlund) vette át a képzeletbeli stafétabotot apjától.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy a készítők úgy érezzék, eljött az idő Tron-mozik folytatására. Egyedül Bridges az, aki ebben a részben is feltűnik, de hogy azok a nézők is érthessék valamennyire a mostani sztorit, akik eddig még egy epizódot sem láttak, a 2025-ös, Ares alcímre keresztelt film egy gyors összefoglalással kezdődik.

Bizonyára sokkal nagyobb a filmélmény, ha valóban láttuk az előzményeket is, de szerencsére ez a film önálló történetként is megállja a helyét.

A Tron: Ares kimondottan az a film, ami IMAX 3D-ben adja vissza a dinamikáját, látványvilágát és erősségeit. Sajnos a sztori nem lett túl acélos, így Joachim Rønning rendezőnek a vizualitásra és a zenei alapokra kellett nagyobb hangsúlyt fektetnie, hogy hatásosabb filmélményt nyújtson.

forrás: Disney / IMDb

Sokszor hosszú az üresjárat, így a digitális világ képi megoldásai köthetik le csak a nézőt, ahelyett, hogy a történet izgalmas fordulataival sodródna. Amiből sajnos ugyancsak kevés van, mert amit látunk, az mind kiszámítható.

Próbál itt-ott némi érzelmet is belevinni és a szívünkre hatni, de annyira erős a „programszerű” dominancia, hogy lelke kevés van ezáltal a mozinak. Bár a készítők azt szerették volna elérni, hogy a néző elgondolkodjon az ember és a gépi intelligencia kapcsolatán, ez helyenként csak nagyon árnyaltan érződik.

Mindazonáltal a Tron: Ares ígéretesnek tűnhet abban, hogy új irányt vegyen a Tron-univerzumban. Nemcsak vizuális nagyvonalúságra, hanem mélyebb kérdések felvetésére is számíthatunk az AI és az ember kapcsolatáról.

forrás: Disney / IMDb

Mostanában aranykorát éli a filmes témákban a mesterséges intelligencia világra nézve aggasztó jövőképe, amikor arra próbálnak rámutatni, hogy milyen veszélyekkel kell számolni, ha idővel öntudatra ébrednének a robotok, programok. Így ez a film szinte tálcán kínálta magát.

A mostani történetben az Ares (Jared Leto) nevű mesterprogramot egy veszélyes küldetésre küldik megalkotói. Meg kell szereznie egy kódot, mely döntően befolyásolhatja az emberiség jövőjét. A feladat egyszerűnek tűnik, de számos veszélyt jelent, melyet az időközben öntudatra ébredt program is felfedezni vél.

A filmnek nagyon erős dinamikája van, ami a vizuális megjelenés mellett főleg a zenei aláfestésnek köszönhető. Míg 2010-ben még a Daft Punk nevű formáció írta a zenei betéteket, addig most Trent Reznor és Atticus Ross duó felel a komponálásért. A látványvilág mellett ez a film egyik legnagyobb erőssége. De amilyen nagy hangsúlyt kap a zene, annyira kétélű fegyver is lesz. Ettől pedig ugyancsak megosztóvá válhat a film, mert sokaknál az ingerküszöböt fogja ütni a zenei dominancia.

forrás: Disney / IMDb

Fontos kiemelni a film múltidéző tisztelgését is, mely leginkább az első résznek, azon belül is a ’80-as éveknek szól. Így akik látták anno az első részt, vagy pedig ennek a korszaknak a szülöttei, azoknak némi nosztalgikus visszatekintést is nyújthat az Ares mozi. Arról nem is beszélve, hogy meglepő kiemelést kap egy akkoriban alakult és a mai napig működő zenei formáció is, melynek kiléte maradjon meglepetés, de annyit elárulhatok, hogy hallani lehet majd tőlük is zenét.

Azt nem tudni, hogy a Honda Civic külön fizetett-e a promóért, de ennek az autótípusnak is megadják a tisztelgést a készítők, melyért külön jó pont jár – részemről.

Ha a film domináns színeit vesszük alapul – a fekete és a vörös –, inkább érezhetjük, hogy horrorszerű hangulata van, mintsem klasszikus sci-fié. Pedig a történetben semmi horrorisztikus jelenetsort nem látunk.

forrás: Disney / IMDb

A készítők ragaszkodtak ahhoz, hogy Jeff Bridges karakterén kívül más régi szereplő ne térjen vissza a történetbe. Ez egy franchise esetén bátor húzás, főleg, hogy a rajongók közül anno sokan erősen kötődtek a régi szereplőkhöz, pl. Sam Flynnhez vagy épp Quorrához is.

Helyettük olyan színészek tűnnek fel, mint Greta Lee (Eve Kim szerepében), Evan Peters (Julian Dillinger), Jodie Turner-Smith (Athena), illetve Hasan Minhaj (Ajay Singh megformálójaként), Arturo Castro (Seth Flores szerepében), és ott van még Gillian Anderson is mint Elisabeth Dillinger.

Az egyik legfőbb üzenet az, hogy a digitális világ már nem marad elkülönítve az emberi világtól. Itt már a programok fizikai formát öltenek, belépnek a valóságba. Ez a határ áttörése pedig velük együtt olyan kérdéseket vet fel, mint hogy mi a valódi identitás, valamint hogy meddig terjed a gépi intelligencia joga.

forrás: Disney / IMDb

Mint a legtöbb mesterséges intelligenciát vizsgáló filmben, itt is felmerül a kérdés, hogy meddig kötelezi a felelősség az alkotót a felfedezése felett. Mi történik akkor, és mit lenne köteles tenni az alkotó, ha az alkotás akár túl is nőhet az alkotóján? Ami akár hatalomváltásokat is előidézhet, és a teremtő nem tud minden következményt előre látni.

A technológia fejlődése egyszerre ad szabadságot, és hordoz magában egyfajta fenyegetettséget is. Amikor az AI létrejötte olyan fordulatokat hozhat, amiket nem lehet egyszerűen visszacsinálni. Ha a program belép a valóságba és fizikai alakot ölt, ez nemcsak látvány, hanem következményekkel is járhat.

A film alkotóinak szándéka, hogy megmutassák Ares példáján keresztül, hogyan tanul meg a semmiből dolgokat – például a környezetből, a kis apróságokból, amiket az emberek természetesnek vesznek. Ez a Pinokkió-párhuzam kiemeli, hogy az emberiesség – érzelmek, kíváncsiság, együttérzés, tudatosság – nem automatikusan jár a fejlett technológiával. Ares is arra vágyik, hogy „valódi legyen”, és ne csak egy program, egy fegyver a célpontjai között. Ez a szabadság iránti vágy és identitáskeresés áll a középpontban.

forrás: Disney / IMDb

Összességében a Tron: Ares, bár egy franchise harmadik részeként készült, több szempontból is változásokat és fordulatokat hoz az eddig megszokott történetvezetésben és filmélményben. Az előző részekhez képest a trilógia ezen fejezete jóval sötétebb, kaotikusabb és helyenként nehezebben befogadható lehet a közönség számára, különösen, ha a zenei disszonancia dominál. Míg eddig az ember került a programok világába, most ez fordítva történik. Bár jóval több lelket szántak az előző két részhez képest ebbe a történetbe, valahol mégis megmaradt a száraz, programszerű jellege. A film végét követő stáblistás jelenet arra enged következtetni, hogy találkozunk még ezzel a világgal – a közönség pedig majd eldönti, hogy jó irányba vitték-e el a Tron-mozikat.

Még több kritikát olvashatsz Dörgő Dániel tollából a Dan-Cinema oldalán!