A trauma magyarázat, nem mentség - Kritika: Üvöltő szelek (2026)

Hány író cserélne Emily Brontë-val, ha csak egyetlen olyan könyve jelenhetne meg, amely évszázadokon át klasszikus műként él tovább?! Az Üvöltő szelek az angol írónő egyetlen regénye, amelyet az egyetemes regényirodalom egyik legnagyobb és legjelentősebb alkotásaként tartanak számon. Nem csoda tehát, hogy a filmipart is többször megihlette már.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

Talán kevesen gondolnák, de a műnek az évtizedek során számos feldolgozása készült. A filmkrónika közel 10–12 adaptációt jegyez, bár ezek nem mindegyike klasszikus értelemben vett átírat. Az első igazán jelentős filmváltozat az 1939-es verzió volt Laurence Olivier főszereplésével, majd 1958-ban egy Richard Burton nevével fémjelzett feldolgozás is napvilágot látott.

A legutóbbi mozifilm közel 34 éve, 1992-ben készült el Juliette Binoche és Ralph Fiennes főszereplésével. Bár díjat akkor nem nyert, mára kijelenthetjük, hogy igazi klasszikussá nőtte ki magát.

forrás: Warner Bros. / Intercom

Újfent elmondhatjuk, hogy a feldolgozások korát éljük a szórakoztatóiparban, legyen szó filmről, zenéről vagy akár televíziós műsorokról. Új történetek ritkán születnek, így a régi sikerekhez nyúlnak vissza az alkotók. Ez azonban vékony jég, különösen akkor, ha egy klasszikust szeretnének leporolni. Az Üvöltő szelek pontosan ilyen mű: hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki legalább olyan sikeres adaptáción dolgozzon, mint az elődei, vagy netán túl is akarja szárnyalni azokat.

Érdemes már a 2026-os film hivatalos, külföldi plakátjait is szemügyre venni, ahol a Wuthering Heights cím idézőjelek között szerepel. Az alkotók ezzel szimbolikusan jelzik, hogy ez egy saját értelmezés, nem pedig szigorú értelemben vett adaptáció.

forrás: Warner Bros. / Intercom

Az eredeti cím a regény központi helyszínére, a Szelesdomb (más fordításban Zúgóbérc) nevű udvarházra utal – a wuthering szó a yorkshire-i nyelvjárásban viharos, szeles időt jelent –, és ez az a tér, amelyben a történet drámai eseményei kibontakoznak. Érdekesség, hogy a forgatás jelentős részét a valódi Yorkshire Dales területén vették fel, hogy a vad, szeles táj hitelesen adja vissza a regény hangulatát.

A 2026-os feldolgozást Emerald Fennell írta és rendezte, akinek nevéhez olyan filmek fűződnek, mint a 2020-as Egy ígéretes fiatal nő és a 2023-as Saltburn. Utóbbiban dolgozott először együtt Jacob Elordival, aki ezúttal Heathcliff szerepét alakítja.

A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem másolni akarja elődeit és nem is próbálja egy az egyben „újraforgatni” a regényt. Több ponton markánsan eltér mind a korábbi filmes feldolgozásoktól, mind Emily Brontë művétől. Nem finom árnyalatokról van szó, hanem tudatos újraértelmezésről.

forrás: Warner Bros. / Intercom

Míg a korábbi filmek többsége romantikus, melodramatikus tragédiaként kezelte a történetet, addig az új verzió inkább toxikus kapcsolati drámaként és pszichológiai szétesésként mutatja be Catherine és Heathcliff viszonyát. Így megállapíthatjuk, hogy sokkal radikálisabb nézőpontot képvisel.

A történetben megismerjük Cathyt (Margot Robbie), akinek apja, Mr. Earnshaw (Martin Clunes) magához fogad egy árván maradt utcagyereket, Heathcliffet (Jacob Elordi). A két fiatal hamar egymásra talál és egy kimondatlan „gyerekszerelem” alakul ki közöttük. Együtt nőnek fel, ám kapcsolatuk sosem lép át egy bizonyos határt. Amikor Cathy apja eladósodik, a lánynak nem marad más választása, mint feleségül menni a szomszéd földbirtokoshoz, Edgar Lintonhoz (Shazad Latif). A hír hallatán Heathcliff elszökik az Earnshaw-házból, és csak évekkel később tér vissza - amikor talán már túl késő.

Ez a film nem idealizálja a szerelmet. A regény és a klasszikus adaptációk gyakran „végzetes nagy szerelemként” ábrázolták a kapcsolatot, míg a 2026-os változat hangsúlyozza, hogy ez a kötelék romboló, önpusztító és kegyetlen.

Bár a történet továbbra is korhű közegben játszódik, a karakterek lelki működése mai pszichológiai fogalmakkal értelmezhető: trauma, függőség, elfojtás és identitásválság jelenik meg. A kortárs érzékenység és a modern pszichológia egyaránt átszövi a filmet.

forrás: Warner Bros. / Intercom

Talán annak is betudható, hogy női rendező-forgatókönyvíró áll a projekt mögött, de Catherine sokkal aktívabb és ambivalensebb figurává válik. Míg a regényben és a régebbi filmekben gyakran sodródó nőalakként jelenik meg, itt tudatosabb, manipulatívabb és ellentmondásosabb, nem pusztán áldozat.

A változás Heathcliff karakterét sem kerüli el. Nem romantikus antihősként jelenik meg, hanem félelmetes, sérült és erkölcsileg vállalhatatlan figuraként. Kevésbé szerethető, viszont emberibb.

A 2026-os változat kevesebb narrációval, de annál több vizualitással dolgozik. A regény keretes elbeszélése háttérbe szorul, a film inkább képekkel, hangulattal és csenddel mesél.

A vizuális világ tudatosan stílusos, szimbolikus és provokatív. Nem a történelmi hűséget, hanem az érzelmi és tematikus élményt helyezi előtérbe. A terek szürreálisak, texturáltak, olykor groteszk formákat öltenek, például kézmotívumokkal, amelyek a fizikai és lelki fogságot idézik.

forrás: Warner Bros. / Intercom

A film nem a realista korhűségre törekszik, hanem egy festői, szinte zeneszerű képi élményre. A látványvilág sokszor közelebb áll kortárs képzőművészethez vagy szimbolista festményekhez, mint egy hagyományos kosztümös drámához.

A jelmezek külön figyelmet érdemelnek: nem egyszerűen korhű ruhák, hanem korszakokon átívelő, tudatos mixek, ahol a viktoriánus formák modern anyagokkal és csillogással találkoznak. Cathy ruhatára különösen hangsúlyos, több kimondottan high-fashion, „show-stopping” darabbal.

A kosztümök tudatosan szembemennek a történelmi hitelességgel. Anachronisztikusak és játékosak, ami megoszthatja a nézőket, de erős vizuális identitást ad a filmnek.

Ez a verzió fizikailag is nyugtalanítóbb, nem fél megmutatni az érzelmi és testi agressziót, valamint a szexualitást sem kerüli meg, mégis művészien érzéki marad.

A természet itt nem romantikus díszlet: a mocsár, a szél és a puszta fenyegető, ellenséges térként jelenik meg, tükrözve a szereplők belső állapotát.

forrás: Warner Bros. / Intercom

A film nem törekszik a regény nyelvezetének vagy szerkezetének hű visszaadására. Inkább érzelmi élményt kíván kiváltani, mintsem irodalmi adaptációként működni.

Nem mindenkinek akar tetszeni. Inkább állít valamit, még ha vitát is generál. A hatalmi viszonyok - nemek, osztály, érzelmi kiszolgáltatottság - hangsúlyosabbak, mint bármely korábbi feldolgozásban.

Hangulatában közelebb áll egy pszichológiai drámához vagy belső horrorhoz, mint egy klasszikus szerelmi filmhez.

A zene nagyon fontos részét képezi mind a történetmesélésnek, mind a moziélménynek. Ez az egyike a film legérdekesebb és legszokatlanabb elemeinek, mert egyszerre tiszteletben tartja a klasszikus drámai hangulatot és radikálisan modern irányba tolja el azt. Egyrészt Anthony Willis komponálta a film klasszikus hangszerelésű filmzenéjét, amely vonósokra, sötét, fenyegető motívumokra és atmoszférikus témákra épít. Ennek a célja, hogy érzékletesen tükrözze a történet érzelmi mélységeit és a karakterek belső küzdelmeit. Míg ott van Charlie XCX dalainak fontossága, aki egy teljes soundtrack albumot készített a filmhez. Ez nem egyszerű „filmzene”, hanem pop és alternatív hangzásvilágú, konceptuális lemez inspirálva a történet szenvedélyétől, fájdalmától és romantikus intenzitásától. Hol dinamikus, energikus dallamvilággal játszik, hol lágyabb, csendesebb tónusokkal dolgozik. Teljes harmóniában van, mind a történettel, mind a színészek belső világával. Az ő dalai nélkül ez a film is jóval kevesebb lenne.

forrás: Warner Bros. / Intercom

A Robbie és Elordi közötti színészi kémia már a bemutató előtt beindította a pletykákat, amit a marketingkampány is ügyesen meglovagolt. Félmondatok, gesztusok és nyilatkozatok táplálták a rajongói fantáziát.

A mellékszereplők is erősek: mindenkinek megvan a maga kulcsszerepe ebben a 136 perces romantikus drámában. Hong Chau Nellyként ismét bizonyítja, hogy háttérszerepből is meghatározó alakítást tud nyújtani. Linton inkább sajnálható figura, míg Isabella (Alison Oliver) naivitása néha még mosolyt is csal a nézők arcára.

A film egyik szereplője sem egyértelműen jó vagy rossz. Döntéseik határozzák meg, hogyan ítéljük meg őket.

A mondanivaló egyértelmű: Heathcliff és Catherine kapcsolata nem nagy romantikus szerelem, hanem két sérült ember egymásba kapaszkodása, amely érzelmi erőszakká és önpusztítássá válik. A trauma magyarázat, nem pedig mentség.

forrás: Warner Bros. / Intercom

Összességében az Üvöltő szelek 2026-os feldolgozása nem klasszikus romantikus tragédiaként, hanem nyugtalanító pszichológiai drámaként értelmezi újra Emily Brontë történetét. Emerald Fennell rendezése tudatosan szakít az idealizált szerelem mítoszával és a toxikus kötődés, a trauma és az önpusztítás mechanizmusait helyezi a középpontba. A film erőssége a markáns vizuális világ, a merész zenei koncepció és Margot Robbie, valamint Jacob Elordi intenzív, ambivalens alakítása. Ez az adaptáció nem akar mindenkinek megfelelni, inkább kérdéseket tesz fel és vitát provokál. Az Üvöltő szelek így nem ijesztget vagy nosztalgiázik, hanem belülről szorít, és éppen ettől válik igazán emlékezetessé.

Még több kritikát olvashatsz Dörgő Dániel tollából a Dan-Cinema oldalán!