„Képtelen vagyok a hallgatásra” - interjú Verebes Istvánnal

Úgy tudom, ön saját maga legnagyobb kritikusa. Mi a véleménye a jelenlegi Verebes Istvánról?

Huszonnyolc évvel ezelőtt ismertem meg a jelenlegi feleségemet, amikor negyvenöt éves koromban felkértek, hogy legyek a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója. Százharminc ember egzisztenciája, boldogulása múlt rajtam, amely felelősséget igyekeztem komolyan venni, ezzel együtt nagyon magányos is voltam. Mögöttem állt már három házasságom kudarca, amiből az egyiket kifejezetten megszenvedtem. A saját önfegyelmemhez képest súlyos lélektani problémákkal küszködtem. Azóta, hogy együtt élünk, viszonylag megtisztultam.

A színházi működésemet befejezettnek tekintem. Minden, amit egy alkotó embernek ez a pálya adhatott, nekem megadta, talán többet is. Ez nem azt jelenti, hogy ha felhívnak a Royal Shakespeare Company társulattól, hogy szeretnék, ha megrendezném a Hamletet, nem gondolkodnék el az ajánlatukon. Magyarországon egyetlen színházigazgatónak sem fordul meg a fejében, hogy önszántából munkát ajánljon, mert elavult rendezőnek tartanak. Másrészt, ha a kultúrpolitika irányából közelítek a kérdéshez, akkor a jobboldali szimpatizánsoknak liberális, a baloldaliak szerint pedig keresztény konzervatív vagyok.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

forrás: Verebes István archívuma

A Miskolci Nemzeti Színház Sok hűhó semmiért című előadásban Gyöngyössy Katalinnal az 1970-es évek közepén

Volt színész, rendező, dramaturg, író, dalszövegíró, színházigazgató, műsorvezető, festő… Melyikben tudta igazán megmutatni az önre jellemző egyediséget?

Hamvas Béla azt mondja, hogy az egyben benne van minden, és a mindenben is benne van az egy. Azt gondolom, hogy bármit is csináltam a pályám során, abban az egy dologban benne kell lennie a többinek is.

Ha valamire büszke lehetek, az az, hogy ízléstelenséget nem követtem el, vagy ha igen, akkor később felismertem, és elnézést kértem. Ez a nagyapám és apám hagyatéka. Egy szilveszteri kabaréban elmondtam egy ócska mondatot Antall Józseffel kapcsolatban, aki akkor már beteg volt. Ebben kétértelműen használtam a parcella kifejezést. Nagyon megbántam, és bocsánatot kértem a családjától, mert tőle már nem tudtam. Egy poén kedvéért eladtam a jó ízlésemet. Ilyen később is előfordult, például a Heti Hetesben szexista kijelentéseket tettem, és sorolhatnám.

Úgy tudom, díszlettervező szeretett volna lenni.

Igen, de egy adminisztratív hiba miatt nem vettek fel a Képzőművészeti Gimnáziumba. Még a híres magyar festőhöz, Basilides Barnához is jártam előkészítőre. A középiskolában is az ábrázoló geometria volt a kedvenc tantárgyam. Azután lemondtam erről a tervemről, és a színház felé orientálódtam. Egész gyerekkoromtól kezdve a regényeket is drámáknak olvasom, színpadképeket látok magam előtt.

A rajzolás szeretete nem múlt el teljesen, sőt amikor a Zala vármegyei Bazitára költöztem, elhatároztam, hogy festeni fogok. Idővel kikísérleteztem egyfajta technikát. A festés az alkotáson túl terápia is, ráadásul bármikor módosíthatom az elképzeléseimet, és még csak vissza sem felesel senki.

forrás: Verebes István

Verebes István

Tudjuk, miben tehetséges. Miben tehetségtelen?

Sok mindenben átlagos vagyok. Az biztos, hogy szervezni nem tudok. Valahogy úgy alakult, hogy ha egy előadáson, a két színpadon lévő ember mellé bejön egy harmadik, legszívesebben hazamennék. Sok nekem. Emlékszem, amikor a Cyranót rendeztem a Miskolci Nemzeti Színházban, amelynek az első jelenetében hatvan ember lépett színre. Csiszár Imre vagy Szikora János valósággal megbódult volna ettől a tömegtől. Én ott álltam, és csak annyit mondtam a színészeknek, hogy ha segítenek nekem, talán kihozunk valamit az előadásból, ha nem, tőlem ne várjanak megoldást. Végül csak bemutattuk. Szakmai és egzisztenciális értelemben képtelen vagyok a hallgatásra is.

Seregi László mondta egyszer, hogy művészként a szépségre és az igazságra esküdött fel. Ön mire?

Tudja, ebben az a szép, hogy ő tényleg ilyen ember volt. Én moralista vagyok. A hatalom sosem érdekelt, mert az minden esetben aljas, kapzsi, hazug és csaló. A titkok foglalkoztatnak, a sötét, buja, az egész életmódunkat átfestő érzelmi és érzéki, hazug és igaz vágyaink. Minden, amiről Csehov beszél. A színházi szakma nem képes megdönteni rezsimeket, nem tudja jobbá tenni az emberek életét, de arra a három órára, amíg egy előadás tart, szembesít mindannyiunkat saját magunkkal. Az érdekel, hogy miért akar Csehov színművében, a Három nővérben Olga, Mása és Irina, ez a három boldogtalan lány egy vidéki városból a nagy Moszkvába költözni. Milyen illúziók kergetik őket oda? Mi várja őket ott?

Az édesapjához, Verebes Károly színészhez fűződő viszonyáról sokat mesélt. Milyen volt a viszonya az édesanyjával, Szántó Klára táncművésszel?

Anyámmal mély és érzéki kapcsolatom volt. Bármi bajom volt, hozzá fordultam, és már csak az illatától – mint egy állat – megnyugodtam. Azután pár perccel később mondott valamit, amivel ki tudott kergetni a világból. Ha valamit nagyon szerettem volna, azzal mindig volt valami problémája. Amikor elmondtam neki, hogy színészként vidékre szerződöm, azt mondta, minek, ott nem történik semmi. Amikor azt találtam mondani, hogy vidékről a fővárosba költöznék, azt mondta, ne tegyem, mert Budapest veszélyes. Fontos volt számára, hogy karriert csináljak. Amikor ez sikerült, még a taxisnak is úgy adta meg a címet, ahova menni szeretett volna, hogy hozzátette, hogy ő Verebes István anyukája. Számára én voltam a legszebb és a legokosabb ember a világon. Olykor még ma is bennem van a reflex, hogy egy szereplésem után a telefonért nyúljak, hogy megkérdezzem tőle, hogy tetszettem neki…

1956 után a szilenciumosok társulatvezetője volt. Kitalálta, hogy a politikai okokból a partvonalra szorult tehetségeket maga köré gyűjti, és közreműködésükkel alapít egy vándortársulatot. Apámon kívül itt szerepelt Eisemann Mihály, aki olyan slágerek zeneszerzője, mint a Jaj, de jó a habos sütemény, a Pá, kis aranyom vagy a Holdvilágos éjszakán. Emlékszem, Szilágyi László Zsákbamacska című zenés vígjátékát az én gyerekszobámban próbálták: Eisemann zongorázott, Spiegel Annie operaénekes énekelt, szerepelt benne Antalffy József, Bérczi Pál, de írtak egy szerepet Feleki Kamillnak is…

Hogyan dolgozta fel, amikor édesapja beleszeretett egy másik nőbe?

Apám sosem tanított, bizonyos értelemben nem is nevelt, mégis az, ahogyan élt – morális és szellemi értelemben – meghatározta a világlátásomat. Nem is tudtam ettől szabadulni, gúzsba kötött. Ez így van a mai napig. Akkor írok jól, amikor dühös vagyok, viszont, amikor elragadtatom magam, mindig apám jut eszembe, és miatta kisatírozom a kényes részeket.

Apám mindig képes volt olyat tenni vagy mondani, hogy mások fenékbe rúgják. 1956 előtt fél évig párttag volt, de a forradalom után visszaadta a tagkönyvét, ami nem volt szerencsés. Később azt a Déry Sárit segítette, aki a harmadik férje után gróf Almásy Miklósné lett. Azt a magyar színésznőt, akinek a kitelepítése ihlette meg Bacsó Pétert, hogy megrendezze a Te rongyos élet című filmjét, amelyben Déryt Udvaros Dorottya alakította.

Amikor megromlott a házasságuk, anyám valósággal összetört. Addig hihetetlenül könnyed és finom volt, ambiciózus, sokat olvasott, érdeklődött a világ dolgai felől… Azután elszakadt az addig számára fontos dolgoktól. Azért esténként sokszor lement a Fészek klubba, hogy Királyhegyi Pál magyar író, újságíró asztalánál beszélgessen, vagy a barátnőivel kártyázott. Később újra férjhez ment egy igen rendes emberhez, de egész életében apámat szerette, aki már Schubert Éva mellett találta meg a boldogságot. Vele is bizalmas volt a kapcsolatom. Például kamaszkoromban neki meséltem el a szerelmi életemet, ő pedig szívesen világosított fel. Kulturált, művelt, széles látókörű nő volt. Sosem szerettem a családtagjaimmal dolgozni, de őt három alkalommal is rendeztem. Minden előadásban csodálatos volt.

Egyszer azt mondta, az egész pályája rehabilitációja az apja sikertelenebb pályájának.

Ez így igaz. Volt egy közös műsorunk a Rádiókabaréban Én és az apukám címmel, amit mindketten nagyon szerettünk csinálni. Az élete vége felé pedig Kazimir Károly megteremtette annak is a lehetőségét, hogy rendezhessek egy darabot, amelyben az apám is játszott. Egy évvel a halála előtt mutattuk be. Életem során vagy százharminc darabot rendeztem, de rendezőként, ha háromszor meghajoltam, sokat mondok. Ennek az előadásnak a végén megfogtam apám kezét, és együtt sétáltunk ki a közönség elé…

Egy alkalommal felmerült, hogy apám Kossuth-díjat kap, majd az illetékesek közölték, hogy inkább Pethes Sándort tüntetnék ki, apám pedig megkapja az elismerést a következő évben. Sem Pethes, sem az apám nem kapott Kossuth-díjat soha életében. Mindig azt mondta nekem, hogy a Verebes névvel nem lehet karriert csinálni, ezért hallgassak, és csak tegyem a dolgomat. Én pedig mindig azt válaszoltam neki, hogy nem vagyok hajlandó másképpen élni, mint ahogy azt tőle láttam. Könnyen beszéltem, hiszen már a kor, amelyben éltem, is könnyebb volt. Talán a legnagyobb hibája az volt, hogy képtelen volt dönteni. Több mint tíz évig volt a Vígszínház tagja, ahol megalázó szerepek sorát játszotta el, és mégsem szerződött máshova, pedig neves rendezők hívták kiváló főszerepekre. Én már igyekeztem a saját életemmel korrigálni, hogy a gyerekeimnek ne legyen zaklatott az életük.

Feltételezem, azért taníttatta a fiát Londonban, mert azt, amit csinálni akart, filmrendezővé válni, ebben az országban, az ön árnyékában csak prekoncepcióval tehette volna. Ön mikor lépett ki az édesapja árnyékából?

Azt hiszem, megelőztem azt, hogy bárkinek a rokonszenvére szoruljak. A lányomat háromszor rúgták ki a Színművészeti Főiskola felvételijéről. A jelen lévő tanárok, mondjuk úgy, hogy az én kis barátaim, később egyenként jöttek oda hozzám, és közölték, hogy a lányom tehetséges, mégis valamiért, amikor dönteniük kellett a sorsáról, azt mondták, nincs rá szükségük. Egy idő után tudtam, hogy ennek az az oka, hogy Verebes Lindának hívják.

A kaposvári Csiky Gergely Színház az 1970-es évek elejétől néhány évtizedig a magyar színházi élet meghatározó társulata volt. A színház tagjai népszerűek voltak, folyamatosan dicsérték egymást. Úgy tűnt, mintha valóban kivételes csapatot alkotnának. Tudja, mi történt később? Az első adandó alkalommal elárulták egymást. Ilyenek vagyunk. Nincs is-is, csak vagy-vagy… Mint ismeretes, a Katona József Színház rendezője, Székely Kriszta jövőre megpályázza az intézmény igazgatói posztját. Most megjósolom, hogy amint kinevezik, szétrobban a társulat. Az a kohézió, amit az elődei, Zsámbéki Gábor vagy Máté Gábor megteremtettek, a múlté lesz, mert Székely Krisztának nem tetszhet minden úgy, ahogy jelenleg van.

forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

A Magyar Rádió 1-es stúdiója, Róna Tibor Egy kis budapesti utazás - karosszékben című művének felvétele 1961-ben. Verebes Károly, Sinkovits Imre, Tolnay Klári és Bitskey Tibor színművészek

Egy Fiala Jánosnak adott interjújában arra a kérdésre, hogy mi a verbális apai öröksége, azt válaszolta, lehet, hogy nem csinált karriert, de senkinek sem lett könnyes a párnája ön miatt. Úgy tudom, sok konfliktusa volt a magánéletben, de a szakmában is.

Igen, de szándékosan soha nem ártottam senkinek. Még az ellenségeimnek sem. Van egy fiatalember, akinek a sikeres pályájához egykor nagyban hozzájárultam. Erre képes volt egy irgalmatlan aljasságot elkövetni a lányom ellen, amit nemhogy ő, de én sem érdemeltem meg. Három mondatban megírtam neki, mit gondolok, és ezzel lezártam.

Említette, hogy az egyik házasságát kifejezetten megszenvedte.

Igen, a második feleségem Héczey Éva színésznő volt. A Miskolci Nemzeti Színházban játszott, amikor megismertem. A férjével és a lányával élt egy lakótelepen. Beleszerettem. Elvált, majd összeházasodtunk. Két gyermeket szült nekem. A házasságunk széteséséért fele részben az én fegyelmezetlenségem, a promiszkuitásom volt az oka. Megpróbáltam megmenteni a kapcsolatunkat, de nem sikerült. Ebben szerepet játszott az ő alkoholbetegsége is. Belebetegedtem. Egy nap konferálnom kellett volna mennem, de nem tudtam felkelni. Felhívtam az egyik legjobb barátomat, Tordai Hajnalt, hogy baj van. Bevitt a kórházba, ahol kiderült, hogy az idegrendszerem felmondta a szolgálatot. Egy ideig altattak is. Folyamatos sírógörcseim voltak. Csak egy történetet mesélek el: a közelmúltban kérdeztem meg a fiamtól, hogy mióta hord szemüveget. Mondta, hogy azóta, hogy elköltözött az édesanyjától, aki nem engedte, hogy szemüveget viseljen, mert úgy túlságosan hasonlított rám, miközben a gyerek hunyorogva nézte a táblát az iskolában. A fiam tízéves volt, amikor úgy döntött, hogy velem és a harmadik feleségemmel, Kánya Katával szeretne élni. Nincs lelkifurdalásom, Éva a válásunk után még harminc évig élt, amely idő alatt rendbe hozhatta volna az életét, de nem tette. Végül öngyilkos lett.

forrás: Pater Sparrow

Verebes István és fia, Zoltán, alkotói nevén Pater Sparrow

Könyvet írt Hernádi Juditról, akivel egy ideje nem állnak szóba egymással.

Nem.

A Maya című könyvben még azt írta róla, hogy első látásra elbűvölte: „Talán azért is, mert magából is felfedezhetett benne valamit.” Mit talált az ő sorsában fontosnak, jövőbemutatónak?

Az, akit érdekel, majd elolvassa a könyvet. A kapcsolatunkról nem szeretnék beszélni. Elmúlt a fontossága.

Hogyan született meg talán a leghíresebb dal, amelyet írt, éppen Hernádi Juditnak?

1980-ban mutatták be Mészáros Márta Örökség című filmjét. A történet 1936-ban játszódik. Egy gazdag, de gyermeket szülni képtelen nő felbérel egy másikat, hogy a férje teherbe ejtse. A terv olyan jól sikerül, hogy a férj és a szerető egymásba szeretnek. Azután kirobban a második világháború, amely lehetőséget teremt a meddő asszony számára, hogy bosszút álljon az újdonsült páron… A film francia-magyar koprodukcióban készült, olyan sztárokkal a főszerepben, mint Isabelle Huppert vagy Monori Lili. A zeneszerző Döme Zsolt volt, akivel korábban már dolgoztam együtt. Egyik nap feljött hozzám, és felkért, hogy írjak pár sort, amire ő írhat egy tangót. Még az első feleségemmel éltem. Már ágyban feküdtünk, a szemüvegemet felakasztottam a faliszőnyegre. Eszembe jutott néhány szó, majd mondat, a gondolatmenet végén pedig a majdani címadó sor: Sohase mondd… Döme reggel átjött a szövegért, délben visszahozta a kész dalt, amelyre egy kisasztalnál, tizenhét perc alatt megírtam a teljes szöveget. Előadónak Kovács Katit kérték fel, de végül a filmben a dalt Hernádi Judit énekelte el. Amikor legközelebb hallottam, már óriási sláger volt. G. Dénes György, azaz Zsüti, a fenomenális dalszövegíró egyszer azt mondta nekem, hogy ha azt a sort, hogy „a mindenen túl a minden jön el” nem írom bele a dalba, azonnal megvette volna ötszázezer forintért. „De hiszen ez a gondolat ökörség!” – mondtam neki. Mire ő: „Épp azért fizettem volna érte ennyit.” Hatezer dollárt kaptam a szövegért. Annyi pénzt kerestem vele, amennyit azóta sem semmivel.

Ha már könyv, úgy tudom, Füst Milán naplója mindig ott van az éjjeliszekrényén. Miért?

Akárhol felnyitom, úgy érzem, rólam szól. Ahogy viszonyul a pályatársaihoz, a nőkhöz, az elesettekhez. Amilyen kendőzetlenül őszintén vall arról, mennyire szenved a mellőzöttségtől, vagy ahogyan arról ír, amiért bizonyos esetekben öntelt… Mind a belső titkos énemről tanúskodik, amelyről nem beszélek senkinek.

A színházi emberek, ahogy az írók is, értelmiségiek. A Tólig című könyvében úgy fogalmaz, árulást követtek el.

Nem vagyok kultúraszociológus. Az biztos, hogy mindig voltak olyan emberek, akik ellenszegültek a hatalomnak, és olyanok is, akik kollaboráltak. A színházi szakma képviselői körül ma már nincsenek társaságok. Nincs az, mint régen, amikor az előadások után beültünk a Belvárosi Kávéházba, lementünk a Fészekbe vagy a Balettcipőbe. Régen nem telt el úgy nap, hogy ne találkoztam volna a pesti éjszakában Agárdy Gáborral vagy Benedek Miklóssal. Ma már nincsenek kompániák. Mindenki individualista, és a harcait is egyedül vívja meg. Amiatt szomorú vagyok, hogy rettenetesen sok tehetség kallódik el. A világ legnagyobb teljesítményét érheti el valaki, ha akkora a habzás, hogy senki észre sem veszi, miközben a közönség a rosszakat meg élteti.

Az értelmiségtől nem várhatunk útmutatást, maximum csak biztatást. A rendszerváltás időszaka jut eszembe, ami sokak számára a szabadság megélését jelentette, én pedig már akkor láttam, hogy mi lesz belőle. 1980-ban kezdtem el dolgozni a Magyar Rádióban, amit éppen ezekben a napokban bontanak le, szerzője voltam a Rádiókabarénak, gyakran konferáltam is. A szabadság levegőjétől a szemem előtt bolondultak meg az emberek. Tudtam, hogy az dögvészt hoz maga után. Igazam is lett.

forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

A 62 éves Rádió napja, humorfórum 1987-ben. Verebes István, Pintér Dezső, Mécs Károly, Kulcsár István, Rapcsányi László, Rékai Gábor, Petress István, Marton Frigyes, Sebestyén János, Kondor Katalin, Győrffy Miklós, Mester Ákos

A kereskedelmi médiának van egy olyan veszélye, hogy aki belekerül, az kénytelen lesz kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötni, feladni az elveit.

Volt egy időszak az életemben, amikor elhatároztam, hogy semmi sem fog érdekelni, csak az, hogy karriert csináljak. Minden televíziós munkám elvállalása arra a vágyra vezethető vissza, hogy pénzt keressek általuk. Ez így volt a Nap-kelte esetében is, amelyet végül tizenegy évig vezettem. Ez alatt az időszak alatt nem volt olyan politikai vezető, akivel ne barátkoztam volna össze a jobb- és a baloldalról egyaránt. Kiépíthettem volna fontos kapcsolatokat, de nem tettem.

Abban az időben egy televízió volt, két csatornával. Az egyes volt a fő műsor, a kettes a kis testvér. Az egyesen ment a Reggel Sárközy Erika főszerkesztésében, a kettesen pedig a Nap-kelte. Egy korabeli történet szerint valaki a televízió épületében „megtalált” egy, az akkori tévéelnök, Nahlik Gábor által írt faxot, amely arról szólt, hogy az egyes csatornán másnap reggeltől a Gyárfás Tamás-féle Nap-kelte lesz adásban. A Reggel munkatársainak senki nem szólt, amikor pedig reggel hat órakor tényleg megtörtént az eset, nem akarták elhinni, hogy ez megtörténhet. Mit gondolt a médiáról és az abban dolgozókról egy ilyen előzmény után?

Ezt a történetet nem ismertem. Gyárfással mindig jó volt a kapcsolatom. Nem tudtam tőle olyat kérni, amit ne adott volna meg. A mai napig szolidáris vagyok vele. Meggyőződésem, hogy nem ő adott parancsot Fenyő János meggyilkolására.

Azt tudtam, hogy a médiában az ízlésemet – bizonyos mértékig – fel kell majd adnom. Az esetem sem példának, sem útmutatásnak nem megfelelő. Mindig több lábon álltam, ha az egyik területen nem volt számomra lehetőség, egy másikra koncentráltam. A kereskedelmi televíziózás semmilyen örömöt vagy jóérzést nem okozott bennem. Talán kívülről úgy tűnt, hogy a Heti hetesben való szereplést élveztem, de nem így volt. Azután átmentem a TV2-höz, a Buzera című műsorba, de oda is csak a pénzért. Valójában még több pénzért, mint amit az RTL-nél kerestem. Az adások alatt jól éreztem magam, de előtte és utána nem.

Úgy tudom, a Heti hetesnek volt egy előzménye, és abban a műsorban szintén szerepet kapott.

Igen. A Fenyő János-féle TV4 csatornán futott Tévés négyes címmel. Egy-két adás lement a köztévében is. Ebben Betlen Jánossal, Horvát Jánossal és Havas Henrikkel ültünk le beszélgetni aktuális politikai és közéleti kérdésekről. A hatalomnak sosem tetszett, ezért mindig betiltották.

2024 januárjában mutatta be a Karinthy Színház az egyik utolsó színházi rendezését, Fejes Endre ikonikus művét, a Vonó Ignácot. A Karinthy Színház fenntartója és tulajdonosa a Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság. 2022-től a színház igazgatója az az Olt Tamás, aki 2020-ban úgy nyilatkozott az Origónak a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról, hogy Vidnyánszky Attilát sohasem érdekelte, hogy ki kire szavaz, csak a szakmaiság.

Latabár Kálmán azt mondta, hogy a színház ott van, ahol éppen fellép. Minden színház, ahol biztosítják a feltételeket, megfelelő hely arra, hogy ott dolgozzam. Semmiféle ellenérzésem nincs. Ha a szocializmusban azt néztem volna, ki az adott intézmény igazgatója, egyik helyre sem kellett volna, hogy betegyem a lábamat. Nem érdekelnek az igazgatók…

Fejes Endre az életművében többnyire arra a kérdésre kereste a választ, hogy felelősek vagyunk-e azért, ha lassan elveszítjük az emberi értékeinket. Mi erre a kérdésre az ön válasza?

Minden válságos korszakban különféle teóriája születik a végzetnek. Vannak aktív, felelős képviselői, vannak passzív, belenyugvó és pesszimista módon értelmezők. Én bízom az egyetemes kultúra morális segítségében, az ősi iratokban és a Gutenberg-féle, milliárdnyi kinyomtatott gondolat erejében.

Vonó Ignác az életét a hazugságra építi.

A darab hőse egy hadirokkant altiszt, akinek gondolkodását alávetett helyzete határozza meg. Példaképe a főnöke, akinek még a beszédfordulatait is átveszi. A második világháború után egy lecsúszott földbirtokos szerepét játszva feleségül vesz egy volt apácát, ezáltal azonosulhat azzal a társadalmi közeggel, amelyet addig csak csodált. A talmi élete 1956-ban omlik össze, amikor a felesége rokonai vissza akarják perelni az ő nem létező birtokait. Fejes ötlete zseniális. Egyrészt a nyelvezet, amit használ maga az absztrakció, ez teremti meg az egész hangulatot. Másrészt mindenkinek van egy álma, egy hamis illúziója, és az, ahogy ezt Fejes megérti, és részvéttel viseltetik a rögeszmék iránt, az egyszerre költői és fantasztikus.

Gyakorlatilag Fejes a magyar társadalom rétegeinek a leleplezője is, nem?

Nem nevezném Fejest leleplezőnek. Mint minden nagy író, ő is tanúságtevő.

forrás: Forgács Bea / Karinthy Színház

Verebes István a Vonó Ignác című előadás olvasópróbáján

A Visegrádi Együttműködés középkorra visszanyúló előzményeit mutatja be Pozsgai Zsolt rendező új tévéfilmje, A királytalálkozó. A film azt a történelmi eseményt dolgozza fel, amikor Károly Róbert magyar király 1335-ben találkozóra hívta a lengyel és a cseh királyt, valamint a fejedelemségek vezetőit, hogy szövetséget kössenek a nyugati gazdasági és politikai túlsúly ellensúlyozása érdekében. Érez párhuzamot a tárgyalt történelmi kor és a jelen között?

Hogyne. Nemcsak a visegrádi országok erőfeszítéseire, de a világ nagyhatalmainak a kisember sorsa feletti egyezkedésére is rímel. Miért vállaltam el? Mindig is utáltam forgatni, négy évtizede nem is vállaltam filmszerepet, de a forgatókönyv nagyon tetszett. Jó a szerep is. Szilézia idős fejedelmét alakítom, akinek az országa megszűnik a királyok megegyezése miatt, majd az éjjel tóba öli magát. Miután felkértek, mondtam egy összeget, amiért elvállalom, a producerek viszont nem adták meg. Amikor közöltem velük, hogy kevesebbért nem vállalom, megadták.

Egy magafajta kvalitás elveszítheti egy idő után a szavatosságát?

Persze. Erről mások tesznek is. Igaz, én is tettem érte. Valójában már nincs jelentősége. Az a fontos, amit eddig elvégeztem. Színházi körökben szokták mondani, hogy bitang jó az a színész, aki jobban játszik annál, mint amire képes. A lelkiismeretem tiszta. Ismételten Hamvas Béla jut eszembe, aki szerint minden cselekedetünk, minden szavunk a megismerésre való törekvés. Azért is ülök itt önnel, mert érdekel, hogy egy fiatalember, aki hónapokat készült a velem való beszélgetésre, mit talál majd fontosnak abból a sok hülyeségből, amit összehordok.

Bánná, ha idővel elfelejtenék?

Bízom abban, hogy az a néhány ember, akiről tudom, hogy szeretnek, emlékeznek majd rám. A többi nem érdekel.