Gianluca Vialli: vezér a pályán, példakép azon kívül is

„Félek a haláltól. Félek tőle, mi lesz, ha kialszik a fény. Másfelől izgatott is vagyok, hogy megtudom” – ezeket alig néhány hónappal ezelőtt, utolsó interjújában mondta Gianluca Vialli. Amikor a legendás olasz futballista a Netflixre készült dokumentumsorozatban Alessandro Cattelannal beszélgetett golfozás közben, szinte egyetlen szó sem esett a labdarúgásról. Annál több a boldogságról, a szenvedélyről, és arról, minden attól függ, hogyan állunk az élethez. Gianluca Vialli szavai egy olyan ember bölcsességei, akit megedzett az élet. Az ő története más, mint a jellegzetes futball-tündérmese. Nem a nyomorból küzdötte fel magát, édesapja milliomos volt, testvéreivel együtt a Castello di Belgioioso kastélyban nőtt fel. De amit a pályán és azon kívül elért, azért keményen megküzdött.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

forrás: Tony Marshall / EMPICS / Getty Images

1996-ban a Juventus csapatkapitányaként emelhette magasba a Bajnokok Ligája-serleget. A döntőben az Ajaxot verték 1-1 után tizenegyesekkel

Egy másik kor zsenije

1997-ben, hétévesen lettem Juventus-szurkoló. Ez azt jelenti, hogy már pont nem örülhettem élőben a Zebrák máig utolsó Bajnokok Ligája-győzelmének, és már éppen nem láthattam fekete-fehérben játszani a trófeát felemelő csapatkapitányt, Viallit, aki éppen ekkoriban igazolt Angliába, a Chelsea-hez. Mégis a Juve egyik legnagyobb ikonjaként emlékszem rá, mert rengeteg archív meccsfelvételt láttam róla, az akkori csapatról. És 8-10 évesen kaptam nagybátyámtól egy hatalmas paksaméta Focivilág újságot, az 1993 és 1998 közötti időszakról. Bár ezek már nincsenek meg, valami költözés miatt kellett menniük, a Juventusról szóló minden egyes betűt megőriztem, egy nagy, kemény fedeles füzetbe ragasztgattam. Legalább százszor olvastam végig a 96-os BL-menetelést, és azt is megannyiszor reméltem, hogy a 94-es vébédöntőben Copfocska bevarrja azt a tizenegyest.

Számomra a kilencvenes évek vége, a kétezresek eleje volt a világfutball aranykora. Persze, aki élőben látta Puskást, legyinthet, akinek Maradona volt a bálvány, mosolyoghat magában, meg különben is, olyan korban élünk, ahol Lionel Messi és Cristiano Ronaldo sorra döntenek meg minden létező rekordot, és kápráztatnak el tudásukkal mindenkit. De nekem egy másik korszak pengeti meg a legszebb nosztalgia húrjait: a Juventus Del Pieróval, a Manchester United Beckhammel, a Real Madrid Raúllal, a Barcelona Rivaldóval, a Bayern München Kahnnal. Mintha több lett volna az igazi karakter - aztán lehet, csak az idő szépíti meg.

Viszont ebben a korban, ilyen egyéniségek közül emelkedett ki Vialli, akit kora legnagyszerűbb olasz csatárai között tartottak számon, pedig az ottani futball nagyon nem ott tartott akkor a támadókat illetően, mint ma. Roberto Baggio, Pierluigi Casiraghi, Giuseppe Signori, Fabrizio Ravanelli, Daniele Massaro – elképesztően jól csengő nevek, és persze akkor még fiatalként kezdte bontogatni szárnyait néhány olyan későbbi extraklasszis, mint Alessandro Del Piero, Christian Vieri és Pippo Inzaghi. Viallit az emelte ki, hogy hihetetlenül komplex és sokoldalú volt. Ha kellett, klasszikus centerként, ha arra volt szükség, szélsőként vagy visszavont csatárként segítette a támadásokat. Közben pedig igazi vezére volt mindenkori csapatainak.

Cremonától a válogatottig

Cremonai születésűként szíve vágya volt, hogy a Cremonese színeibe öltözzön, ez meg is adatott neki, feljutott a csapattal a Serie B-be, vagyis az olasz másodosztályba. Hamar felfigyelt rá a Sampdoria, amely ha közvetlen élcsapatnak nem is számított, de rendszeresen ott ólálkodott a nagyok nyakán. Vialli jó igazolásnak bizonyult, hiszen évről évre házi gólkirály tudott lenni, közben pedig olyan jól egymásra találtak Roberto Mancinivel, hogy duójukat az I Gemelli del Gol, azaz a Gól-ikrek névvel illették. Vezérletükkel, na meg persze olyan társakkal, mint a válogatott kapus, Gianluca Pagliuca, a később a Juvéval szintén BL-t nyerő Pietro Vierchowod és Attilio Lombardo elhozták a klubtörténet legsikeresebb időszakát. 1990-91-ben bajnoki címet nyertek, Vialli pedig a Serie A gólkirálya lett. De jutott ezekre az évekre több kupagyőzelem, Vialli hosszabbításos duplájával pedig 1990-ben, az Anderlechtet verve hódították el a Kupagyőzteses Európa-kupáját.

forrás: Alessandro Sabattini / Getty Images

1991-es fotó Vialliról és Manciniről. Akkor a Sampdoriát vitték sikerre, később, már az oldalvonal mellől az olasz válogatottat. Közben mindvégig nagyon jó barátok maradtak

Igazi vezér volt

Mancinivel időközben nagyon közeli barátok lettek, már-már testvérként tekintettek egymásra. Együtt sírtak és nevettek: előbbire az 1992-es BEK-finálé adott például okot, ahol hosszabbítás után maradtak alul a Koeman-Guardiola-Laudrup-Sztojcskov fémjelezte Barcelonával szemben. A közös nevetésre pedig a legfrissebb és sajnos utolsó példa a 2020-as Európa-bajnokság (ami csak nevében 2020-as, mert a Covid miatt 2021-ben rendezték a tornát). Itt ugyanis Mancini szövetségi kapitány szakmai stábjában kapott helyet Vialli, az Azzurri pedig sokak meglepetésére aranyérmet nyert.

1992 és 2021 között azért még rengeteg dolog történt, a göndör hajáról kopaszra váltó center a Juventusszal egészítette ki trófeagyűjteményét, az UEFA-kupa és a BL-serleg is bekerülhetett végre, majd afféle levezetésként FA-kupát, Ligakupát, meg KEK-et nyert az angol Chelsea-vel – állítólag kint töltött évei alatt igazán beleszeretett Londonba. Vezetői képességeit pedig kiválóan mutatja, hogy Ruud Gullit menesztése után játékos-edzőként irányította a Kékeket, pedig ezen a szinten ez már sokkal inkább kuriózumnak számít, mint alsóbb osztályokban.

forrás: Tom Hevezi / PA Images / Getty Images

Az akrobatikus mozdulatok sem álltak távol tőle. Itt éppen a Coventry City ellen ollóz, immár a Chelsea játékosaként

A válogatottban 59-szer szerepelt, 16 gólt jegyzett, 1990-ben világbajnoki bronzérmes volt, 1988-ban az Európa-bajnokság álomcsapatába választották be. Nemcsak szakmai téren, hanem mentalitásával is igyekezett motiválni a többieket mindig, ezért ma is széles mosolya sejlik fel a legtöbbekben. A Sampdoria mostani elnöke, Marco Lanna szerint még a városi rivális Genoa ultrái is szerették, ő maga pedig az elnöki széket neki tartotta melegen. Vialli játékosságáról és gyermeki vidámságáról az alábbi Juventus-csapatfotó is árulkodik, amikor csupasz fenekét villantotta meg a kamerának:

Búcsú a kapitánytól

Pozitív életszemléletét akkor is igyekezett megtartani, amikor megtudta, baj van. Gianluca Viallinál 2017-ben diagnosztizálták először a hasnyálmirigyrákot. A betegséget nem legyőzendő ellenfélnek tartotta, hanem útitársnak, és hitt benne, hogy egyszer elválnak egymástól. Úgy tűnt, ez így is lesz, 2018 novemberében gyógyultnak nyilvánították, még 2020 áprilisában is úgy tűnt, végleg leküzdötte a rákot. De 2021 decemberében megállapították, hogy kiújult, és bár sokáig folytatta a munkát az olasz szövetségnél, tavaly év végén bejelentette, lemond tisztségéről. Ekkor már sejteni lehetett, hogy nagy a baj, noha akik ismerték és szerették, mindvégig bíztak abban, hogy másodszor is felépülhet. Vízkereszt napján azonban örökre lehunyta szemét.

forrás: Alex Morton / UEFA / Getty Images

A 2021-ben megrendezett Európa-bajnokságon így ünnepelt Vialli és Mancini. A képen éppen az Ausztria elleni második góljukat

Van annak egy hátborzongató szimbolikája, hogy a Juventus hétvégi bajnoki meccse előtt Gianluca Pessotto búcsúztatta el egykori játékostársát. Pessotto ugyanis 2006-ban, mindössze néhány héttel azután, hogy aktív pályafutását befejezte, lezuhant a klub központjának tetejéről, 15 méter magasból, életveszélyes állapotban szállították kórházba. Amikor rátaláltak, kezében rózsafüzért szorongatott, ezért a sajtó az éppen kirobbanó Calciopoli botrány árnyékában hamar öngyilkossági kísérletre kezdett gyanakodni. Később ezt a futballista felesége cáfolta, Pessotto pedig felépülését követően visszatért a torinói klubhoz. Most így búcsúzott társától:

„Vezérünk voltál a pályán és azon kívül, társunk az öltözőben és a sikerekben, kapitányunk és barátunk. Senki nem felejtheti el az ironikus humorod, az eleganciád és a karizmatikus egyéniséged. Vagy az érzelmeket, amiket a játékoddal és a góljaiddal adtál. Nagyon fognak hiányozni a mosolyaid.”

forrás: Peter Robinson / PA Images / Getty Images

Az 1988-as Európa-bajnokságon az elődöntőig menetelt az olasz válogatottal, majd az álomcsapatba is bekerült. A képen éppen a szovjetek elleni elődöntőn lő kapura - végül 2-0-ra maradtak alul