Miért romantizáljuk túl a mechanikus órákat?

Mudge és Breguet óta lefutottak az asztali órák, a zsebórák, és a kar�órák is már egy több mint százéves karrierrel büszkélkedhetnek, ez alatt a száz év alatt pedig hihetetlen változáson mentek át. Erősen sugárzó festék helyett kevésbé sugárzó, majd nem sugárzó/szintetikus festékeket használtak a számlapon. A tokgyártás a soktengelyes CNC-k megjelenésével új dimenzióba lépett, csakúgy, mint a számlapgyártás. Könnyedén készítenek újabbnál újabb ötvözeteket, fényesebb acélt, karcolhatatlan aranyat, keramizált titánt és még sorolhatnánk. A szilícium használatával egyre kevésbé hatnak mágneses erők az órákra, a pontosság már garantált 2-3-4 másodperces napi keretek között történik, és az olyan komplex, korábban elképesztőnek számító komplikációk is, mint az öröknaptár vagy a tourbillon, elérhetőek 5-6 millió forint alatt, sőt! És mindez fogaskerekek és karok segítségével, abszolút mechanikusan.

De miért mégis a mechanikus óra az ikon? Az örökkévalóságra nem foghatunk mindent, 60, 80 éves óraszerkezetekhez sok esetben már sehol nem találni alkatrészt. A hamvaikból a nyolcvanas–kilencvenes években feltámasztott gyártók a korábbi szerkezeteket már nem támogatják, alkatrészellátásuk régen megszűnt, így került kihalófélbe a hangvillás óraszerkezet is, ami egy különös átmenet volt a mechanikus és a kvarc vonal között. Elkoptak, és már senki nem gyártja hozzájuk a kritikus alkatrészeket. Bár itt egy pillanatra megállnék, mivel vannak olyan gyártók, mint például az 1833-ban alapított Jaeger-LeCoultre, amelyek a svájci luxus�óraszegmensnek a legnagyobb szerkezetellátói voltak hosszú évtizedeken keresztül, több mint 1000 saját készítésű óraművel büszkélkedhetnek, és vallják, hogy minden valaha készült JLC-szerkezethez van alkatrészük. Ha még sincs, legyártják. Dicséretes, de ez a ritkább hozzáállás.