Roby Baggio, a meg nem értett zseni

Amióta az eszemet tudom, rajongok az olasz fociért. Ha holnaptól a magyaron kívül csak egy nemzet bajnokságát követhetném, nem lenne nehéz a döntés, bár kicsit fájna, ha a Bajnokok Ligájától is meg kéne válnom. Persze ebben az elmúlt húsz-huszonöt évben sem mindig volt sikertől hangos az ország futballja, az európai kupaporond ínségesebb évei mellett a Calciopoli botrány is a sötétebb napokat szaporította. Pedig a kilencvenes években minden világsztár Itáliába akart igazolni. De nekem soha nem Ronaldo vagy Batistuta volt a kedvencem, hanem Alessandro Del Piero. A góljait és a gólörömökben felszabaduló érzelmeket visszanézve ma is libabőrös tudok lenni.

A sors érdekes játéka, hogy Del Piero úgy lett alapember a Juventusnál, hogy előtte egy másik ikon, az olaszoknál talán a nemzeti kincs státuszt is bőven kiérdemlő Roberto Baggio viselte a tízes mezt. Csak aztán Marcello Lippi inkább a fiatal szupertehetségben látta a jövőt, és úgy érezte, Baggio nem illik a játékrendszerébe. Nem lehet melléfogásnak nevezni a döntést, Alessandro Del Piero nemcsak klublegenda lett, hanem azon kevesek egyike is, akit a Real Madrid szurkolói vendégjátékosként is állva tapsoltak a Bernabéu stadionban.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

forrás: Alessandro Sabattini / Getty Images

Roberto Baggio és Alessandro Del Piero az 1998-as vébére készülő olasz válogatott mezében. Az olasz futball két korszakos zsenije, de csak utóbbi lett világbajnok 2006-ban

De miért is mesélem most ezt? A lényeg nem is ez a szál, hanem Baggio. Mert az ő karrierjében visszatérő motívum volt az, hogy az edzői lemondtak róla, mert nem érezték eléggé csapatjátékosnak, vagy az elképzelésükbe illőnek. Miközben senki nem vonta kétségbe egy pillanatra sem, hogy született zseni, olyat tud a labdával és úgy érzi a kaput, amit és ahogyan kevesen. Éppen ezt a kettősséget igyekszik bemutatni a Netflixen 2021-ben bemutatott film, a Roberto Baggio, az isteni Copfocska (eredeti címe: Il Divin Codino). Nekem csak a napokban dobta fel a rendszer újdonságként, és bár a szinkron hiánya miatt kicsit rágódtam, végül eredeti nyelven, angol felirattal megnéztem.

Most tehát vigyázni, szpojlerek is következhetnek, de mivel életrajzi ihletésű filmről van szó, olyan nagy meglepetések aligha érnek bárkit.

Nem dokumentumfilmet forgattak a készítők, hanem játékfilmet, amelyben Andrea Arcangeli kapta a főszerepet. Hacsak nem néz valaki sok kortárs olasz filmet, nem lesz ismerős, viszont Baggio szerepére nagyon jó választás volt, jól hozza a karaktert, a sminkesek és fodrászok munkájának köszönhetően pedig még hasonlít is. A nagyobb baj, hogy rajta kívül talán még két szereplő hoz valamiféle mélységet: a Roberto apját játszó Andrea Pennacchi, és az olasz szövetségi kapitányt, Arrigo Sacchit megszemélyesítő Antonio Zavatteri – neki mondjuk van egy enyhe Billy Bob Thornton beütése is.

forrás: Wikimedia Commons

Andrea Arcangeli a filmben, Roberto Baggióként

A történetvezetés nem teljesen lineáris, olykor visszaugrunk ahhoz a kisfiúhoz, aki az apja műhelyében gyakorol, néha kirúgva egy-egy ablakot, miközben arról álmodozik, hogy a világbajnoki fináléban odaáll a mindent eldöntő tizenegyeshez, védhetetlenül bevarrja, és az egész ország őt élteti. Ezek a jelenetek dramaturgiai szempontból nagyon erősek, főleg a végeredmény ismeretében. Baggio tényleg odaállt az utolsó büntetőhöz az 1994-es döntőben, de fölérúgta, ez a hiba pedig még sokáig kísértette, annak ellenére is, hogy még ha a kapuba is talál abban a pasadenai párbajban, csupán azt biztosította volna be, hogy folytatódhassanak a tizenegyesrúgások. A meccsjeleneteket is frissen forgatták, csak itt-ott ütötték fel eredeti archívokkal, ezt szépen oldották meg az alkotók.

Roberto Baggio útját a caldognói szülői háztól a vébédöntőig öles léptekkel teszi meg a film, még szinte el sem kezdődött, de máris leigazolja a Fiorentina a Vicenzától. A Juventus nevét talán egyszer, ha említették, pedig onnan lett aranylabdás. A belső vívódások is kaphattak volna nagyobb hangsúlyt, egy kicsivel több játékidőt, hiszen mégiscsak olyan sorsfordító kérdést készült eldönteni Baggio, hogy befejezze-e a futballt. A fordulatot számára a buddhista hitre való áttérés jelentette, akkor kezdett igazán célokat keresni magának, amiket aztán többnyire meg is valósított.

Ahogyan az őt körülvevő embereket is jobban kidolgozhatták volna. A mindig morcos, már-már ellenséges, de a végére megenyhülő és a maga módján végig csak fia javát akaró apa figurája rendben van, de a hét testvérről nagyjából semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy Eddy nevű öccse is focistának készül – amúgy az lett, még ha sokkal kevésbé sikeres is. Fun fact: nagyon sokáig azt hittem, hogy a Robertóhoz hasonlóan szintén válogatott, és a 94-es döntőben is kezdő Dino ugyancsak a testvérük, valójában viszont semmi közük egymáshoz, azon túl, hogy több helyen voltak csapattársak.

A másfél óra végére lelassulnak az események, fura módon viszont talán ekkor kapjuk a legtöbb tartalmat. Az éppen klub nélkül tengődő főhős és édesapja közötti vitából rajzolódik ki az a bevezetőben is említett tényező, hogy Baggiónak több csapatától is azért kellett távoznia, mert nem illett bele az edzők elképzeléseibe, talán túlságosan erős egyéniség volt játékosként. A Juventus után a Milant is hasonló okok miatt hagyta el, ott a csapathoz visszatérő Fabio Capello nem számolt vele, majd az Internél összeakadt azzal a Lippivel, aki a Juvétól száműzte.

A filmben, ahogyan talán igazából is, a Bresciába szerződés hozta el a katarzist, ott ugyanis nem volt kérdés, egyértelműen köré épült a csapat, ő volt a sztár, még ha az a jelenet talán kicsit túlzó is, amelyben a klubelnök kijelenti, semmi más nem számít, csak hogy Baggio boldog legyen a pályán, mert Baggio akkor a legjobb, ha boldog. Mindenesetre a Brescia vele érte el története legjobb eredményét, és hasonló volt a helyzet 1997-98-ban Bolognában is – ezt amúgy a forgatókönyvből kihagyták –, ahol 22 góllal pályája legeredményesebb évadát teljesítette, és 98-as vébékeretbe is bekerült. A 2002-esről ellenben lemaradt minden erőfeszítése ellenére.

forrás: Movie Poster / Facebook

Roberto Baggio igazi zseni volt, a film inkább csak közepes

Hogy Baggio volt-e minden idők legjobb olasz labdarúgója, nehéz lenne megmondani. Ha a saját csapatomba kellene választani közüle és Del Piero közül, utóbbira szavaznék. Viszont hazájában talán ő a legnagyobb kedvenc, 2000-ben megválasztották az évszázad játékosának is, 2020-ban pedig az Eurosport voksolásán lett az utóbbi harminc év legjobb Serie A-s focistája, megelőzve a brazil Ronaldót. Kihagyott tizenegyes ide vagy oda, Olaszország imádja Roberto Baggiót.

A film amolyan egyszer nézős, azoknak érdemes rászánni a másfél órát, akik hozzám hasonlóan szeretik az olasz focit, vagy akik kedvelték Baggio játékát. Nekem azért van némi hiányérzetem, ez így inkább csak közepes.

A Roberto Baggio, az isteni Copfocska elérhető a Netflixen.

Játékidő: 1 óra 32 perc
IMDb: 6,1
Rotten Tomatoes:60%

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket Facebookon is!