„Az év felében már a világot szeretném látni” - interjú: Gerendai Károly

Az egyik leglátványosabb, legnagyobb léptékű projekted a Lupa Beach. Furcsa ilyenkor itt ülni – a nap ugyan süt, de ősz van, üres minden. Jó szezon van mögöttetek, beszélhetünk sikerről Budapest tengerpartja kapcsán?

Az volt az elképzelésem a korábban sóderbányaként működő Lupa-tóval kapcsolatban, hogy nemcsak a tengerpartot idézzük meg, hanem minden jót, ami azzal jár, például a szállásokat, a wellnesst vagy a vízi sportokat. Mindennek az első ütemén már évek óta túl vagyunk, de bevallom, még messze nem futott ki oda, ahova szeretném. Eredetileg azt gondoltam, ha dolgozunk rajta, akkor évről évre organikusan fejlődhet, de sok olyan tényező adódott, ami ezt megakasztotta, ezért még nem értékelem sikerként.

Persze nyilván attól is függ, mit nevezünk sikernek: hiszen kudarcnak sem mondanám, ha nyaranta százezer ember eljön és jól érzi magát nálunk, de én egy klassz strandnál többet álmodtam ide, ezért még inkább hiányérzetem van, és nem büszkeséggel gondolok a Lupára. A telhetetlenség viszont veszélyes: ha mindig csak azt látom, félig üres a pohár, menthetetlenül boldogtalan leszek.

Bármennyire is a maximumra törekedek, meg kellett tanulnom a kis eredményeknek is örülni. Például a hétköznapokban már az is sikerélményt adhat, ha egy tárgyalás után mindkét fél elégedetten áll föl, hisz a hosszú távú kapcsolatoknak nem tesz jót, ha lenyomom az akaratomat a másik torkán.

Hogy tágabb értelemben mi a siker? Amikor jól érzem magam a bőrömben, ha harmóniában vagyok a világgal és magammal. Ehhez viszont az is kell, hogy megvalósíthassam elképzeléseimet. Szeretek kitalálni és felépíteni dolgokat, de ha valami működik, azzal már kevésbé lelkesen foglalkozom, főleg azt keresem, hol van további fejlődési lehetőség. Az üzleti élet nem statikus dolog, nem úgy megy, hogy kitűzöl egy célt, ami megvár, amíg te megpróbálod elérni. Eleve nem így működik a világ, hisz menet közben egy csomó minden alakul, és lehet, hogy a végén, ahova eljutsz, teljesen más lesz, mint amit az elején elképzeltél. Az a fontos, hogy úgy érezd, jó irányba mennek a dolgok – közben beletanulsz egy csomó mindenbe, mert a változó körülmények ezt kívánták. Van egy ősi bölcsesség, miszerint: „a megtett út a cél”. Ezt úgy szoktam kicsit átírni, hogy az utat járni a célom. Nekem az már kudarc, ha egy helyben toporgunk. Nem tudok mit kezdeni magammal, amikor minden úgy van, ahogy tegnap volt. Kell a fejlődés, különben azt érzem, elakadtunk, főleg úgy, hogy a legtöbb projektemben nincs érdemi szerepem a napi operációs ügyekben.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

InStyle Men of the Year 2023

---

Az Instyle Men 2023-ban életre kelti legújabb, exkluzív díjátadóját, a MEN of the Yeart.

Ahogy az InStyleMen tartalmaiban, itt is a személyes történeteken van a hangsúly, így olyan kategóriákat álmodtunk meg, amiben nem egy adott terület képviselői versengenek egymással, hanem különböző területekről érkező életműveket mutatunk be, akik között bizonyos nézőpontból erős párhuzamot látunk.

Úgy gondoljuk, ezek mellett a személyes történetek mellett nem lehet szó nélkül elmenni, sőt - minél nagyobb figyelmet érdemelnek!

Az Álomépítők, akik nem egy megszokott üzleti-kereskedelmi modellben gondolkodtak, hanem a víziójukat valósították meg, akár lemondások árán is.

Jelöltek:

Balogh Levente - A Szentkirályi termékcsalád tulajdonosa, a Vízangyal projekt megálmodója, amiben természetes, víz alapú kozmetikumokat fejlesztenek.

Eőry Botond - A Hopon-hopoff turistabuszok, a Dunaráma és a Redjet hajók kapitánya átvitt és valódi értelemben is.

Gerendai Károly - A Sziget Fesztivál alapítója, több hazai Michelin-csillagos étterem tulajdonosa, a Lupa Beach megálmodója, a Budapest Park és az Akvárium Klub társtulajdonosa, a Médiaunió alapítója.

Jancsa Jani - A korábban Burgerpápa néven ismert burgerszakértő, aki gasztrobloggerből lett a Bamba Marha Burger Bar lánc kulináris vezetője és társtulajdonosa, valamint a Donna Mamma Pizza Napoletana és a Hoppá! Bistro egyik alapítója is.

Zsendovits Ábel - A Szimpla Kert alapító-tulajdonosa, a “bulinegyed” közösségépítő motorja.

Látogass el az InStyle Men of the Year oldalára, és szavazz a kedvenceidre! Szavazatoddal páros belépőt is nyerhetsz az InStyle Men of the Year 2023 gálájára. A szavazás vége: 2023. 11. 13.

Tudod fejből, hány dolgot futtatsz párhuzamosan?

Nem igazán. Egy részükben aktívabban részt veszek, másokban kevésbé. Vannak tök jól működő, felívelő dolgok, ahol jó a csapat, remek a flow – ott csak akkor vagyok jelen tevékenyen, amikor stratégiát tervezünk. Ha elakadnak és valamiben szükségük lesz rám, majd úgyis hívnak. Ilyen például a Budapest Park, vagy a Dorsum Zrt. nevű informatikai cégünk. Akad pár, amivel már csak minimálisan foglalkozom, mert önjáróak, azokat nem is úgy tartom számon, hogy azok is a projektjeim, hiszen nincs velük dolgom, inkább csak vállalkozásaimként gondolok rájuk. Ilyen az Erzsébet téri óriáskerék, a WAMP Dizájnvásár vagy az Akvárium Klub. Inkább azokat a projektjeimet tartom észben, amikre ténylegesen időt és energiát próbálok fordítani. Ezek most elsődlegesen az éttermeim és egyéb gasztronómiai vállalkozásaim, mert ott viszont bőven vannak teendők és sokszor párhuzamosak a történések.

Ezen túl még itt a Lupa, illetve van egy Bibo nevű cégem is, ami még kevésbé ismert: abba másfél éve szálltam be. Alapkoncepciója, hogy a vendéglátást tegyük fenntarthatóvá. Ehhez olyan biotermékeket biztosítunk, amik lebomlók és környezetbarátok. Magyar cég, a kutatás-fejlesztéstől a gyártásig minden itthon történik. A társam, Juhász Andris 12 éve indította küldetéstudatból – aztán amikor egy konferencián találkoztam vele, nagyon megtetszett az ötlet, és mivel befektetőre volt szüksége, beszálltam. A téma aktualitása és a termékeink egyedisége elképesztő potenciált biztosít - olyan mértékű a növekedés, hogy még én is kapkodom a fejem. A jövő hónapban például már egy spanyol leányvállalatot is elindítunk.

A tevékenységeim egy része ráadásul nem is feltétlenül a vállalkozásról szól. A Szeretem Magyarországot Klubban vagy a Médiaunió nevű társadalmi kommunikációval foglalkozó szervezetben például semmilyen üzleti modell sincs. Egyszerűen csak érdekel a közélet, érzem a felelősséget, hogy élhetőbb közeget teremtsünk magunk körül. Fontosnak gondolom, hogy minél inkább felkészültek legyünk a jövőnket meghatározó döntések kapcsán. Legyen megalapozott véleményünk, és merjünk kiállni érte, de ehhez az is kell, hogy megismerjük és ütköztethessük a különböző álláspontokat, hallgassuk meg a szakembereket, mert csak így lehet sikeres és öngondoskodó a társadalmunk. A világ sokkal összetettebb, mint amilyennek a kommunikációs szlogenek alapján tűnik, ezért érdemes időt szánni a megértésére, s erre motiválni mindenkit, főleg az úgynevezett társadalmi elitet, hiszen ők azok a véleményvezérek, akik mintát adhatnak a többieknek is.

És hagyja magát az elit, van ennek a munkának objektív látszata?

Csodákra sajnos nem lehet számítani, de amikor a Szeretem Magyarországot Klubot lassan két évtizede megalapítottam, akkor sem abban reménykedtem, hogy ettől majd hirtelen minden jobb lesz, hanem egy olyan közösséget próbáltam szervezni, ahol a tagokban megvan a nyitottság és a szándék önmaguk és a környezetük fejlesztésére. Látszik ugyan, hogy időközben kicsit szerencsétlenné vált a név, mert mi valójában inkább egy szerethetőbb Magyarországot építenénk. Tök mindegy, hogy te művész, vállalkozó, tudós, sportoló vagy akármicsoda vagy, ha a saját dolgodat felkészülten és jól csinálod, azzal már tehetsz valamit azért, hogy az ország is jobb és élhetőbb legyen.

Teljesen megértem, hogy sokan félnek a változástól, mert tudni kell alkalmazkodni, és általában nincs garancia arra, hogy a fejlődés, az újdonságok majd biztosan pozitív hatást gyakorolnak az életünkre. Ettől még a világ változik: a fő kérdés, élünk-e az újdonságokban rejlő lehetőségekkel, vagy a félelmeink elől bezárkózunk, és hagyjuk, hogy közben a világ elmenjen mellettünk?

forrás: Zirig Árpád / InStyle Men

Ez választás kérdése vagy inkább társadalmi kényszer?

Fiatal koromban még nem volt internet, közösségi média vagy mesterséges intelligencia, ezért máig nehéz elfogadnom, hogy a gyerekeimnek mennyire az online térbe tevődött át az élete. Tudomásul kell vennem, ma így működik a világ, viszont cserébe olyan közegben élik az életüket, ahol ha akarnak, bármilyen információhoz pillanatok alatt hozzáférnek. A kérdés csak az, hogyan lehet náluk elérni, hogy a lehető legjobban használják ki ezeket a lehetőségeket. Persze vannak ennek a közegnek veszélyei is, de azt is meg kell tanulni kivédeni – ha inkább elzárkóznak előle, az esélyt is elengedik, hogy az előnyöket kamatoztassák.

Az érem másik oldala, hogy mi, az idősebbek is válaszút elé érkeztünk: alkalmazkodunk-e a mai, új impulzusokban gazdag világhoz? Annak ellenére, hogy kifejezetten változás- és fejlődés párti vagyok, egy csomó dologban tudatosan kimaradok a jelen vívmányaiból: nem vagyok fenn a socialmédia-felületeken, még saját e-mail címem sincs, egyáltalán nem nézek se sorozatokat, se tévét. Egy csomó mindent kizártam az életemből, de nem azért, mert nem gondolom hasznosnak. Csak így tudok arra elég időt és energiát szánni, amivel tényleg foglalkozni szeretnék.

Voltak, akik nem értették, amikor fölálltam a Szigetnél és átadtam a stafétát, miközben tök sikeresen működött. Csinálhattam volna bármeddig, de azzal, hogy nem vagyok ott a közösségi oldalakon, rengeteg információról lemaradok, elmennek mellettem az aktuális zenék, nem látom jól, hogyan működik a mai fiatalok világa. Fel kellett ismernem, már nem én leszek az alkalmas ember, aki meghozza a stratégiai döntéseket. Ha már nem látom át a most épp menő bandák nevét és a trendek jelentős részét, akkor eljött az idő, hogy átadjam a kormányt, különben rossz irányba vezettem volna a dolgokat.

Maximalista vagy saját magaddal szemben?

Igen, de ettől még általános tévképzetnek tartom, hogy az emberek azt gondolják, csak azzal szabad foglalkozni, amiben valaki nagyon jó. Én abban hiszek, mindent érdemes jól csinálni - időt és energiát kell szánni arra, ami érdekel. Ugyanakkor vegyük észre, mi az, amit nem tudunk elég jól, és keressük meg azokat az embereket, akik a hiányosságok terén segíteni tudnak. Amúgy sem kell mindenben a legjobbnak lenni - már az is nagyon nehéz, hogy egy valamiben azok legyünk. Ha van egy víziód, akkor érdemes magad köré gyűjteni azokat, akik az odavezető akadályok leküzdésében hatékonyan segítenek, pont azért, mert jobbak nálad.

Bármibe fogtam, számomra kiemelkedően fontos szempont volt, hogy olyasmivel foglalkozzak, ami érdekel és értelmét látom. Sajnos nem hiszek abban, hogy több életünk is van, ezért fontosnak gondolom, hogy lehetőleg mindenben örömömet leljem, amivel időt töltök. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a munkám és az életemnek egyéb része külön váljon. Igyekszem, hogy sose úgy kelljen megéljem a feladataimat, mint szükséges rosszat. Elborzaszt, amikor azt hallom valakitől: „sajnos most dolgoznom kell, de aztán a munkaidő után majd megpróbálom kiélvezni még a nap hátralévő részét”. Én hobbiként gondolok a munkatevékenységeimre is, amivel bármikor bármennyit szívesen foglalkozom. Még akkor is, ha e hobbik alapjaihoz valójában egyáltalán nem értek, de legalább érdekel, amivel foglalkozom, és törekszem rá, hogy jobban csináljuk a dolgunkat, mint a versenytársaink. A Sziget Fesztivál sem azért jött létre, hogy muzsikálhassak végre valahol vagy iszogathassak egy jó bulin a haverokkal – zenélni nem tudok, ráadásul antialkoholista is vagyok. Viszont láttam, van rá igény, és örömet okozhatunk vele az embereknek; ez mindig motivált. Az éttermekkel ugyanez a helyzet. Szeretek ugyan jókat enni, de nem tudok főzni, soha életemben nem csináltam még tojásrántottát sem. Fel sem merült bennem, hogy na, most majd megmutathatom a séfeknek, miként kell egy jó konyhát vinni. Abban hiszek, hogy olyan lehetőséget kell teremteni, ahol ők mutathatják meg a tudásukat, minél több vendég örömére.

forrás: Zirig Árpád / InStyle Men

A koronavírus érkezése felkészületlenül érte az egész ágazatot. A sok negatív hatás mellett én látok jó dolgokat is. Ti mit tudtatok leszűrni a zűrös idők elmúltával?

Sokkolta a szakmát a járvány, de összességében tényleg volt pár olyan hatása, ami mellé utólag pozitív előjelet teszünk. A bezárások idején sokan más területen kerestek állást, és mivel kevesen tértek vissza a szakmába, az újranyitáskor hirtelen munkaerőhiány alakult ki. A munkaadók elkezdték jobban megbecsülni az alkalmazottakat, oda kellett figyelni a közérzetre, a képzésre, a munkakörülményekre és a fizetésekre is. Az ágazatban sokáig jelentős volt a szürkegazdaság, de a bezárások idején, a bejelentett béreken alapuló támogatások jelentősen közrejátszottak abban, hogy fehéredtek az alkalmazási feltételek.

Amelyik munkavállaló a Covid kirobbanásakor megtapasztalta, mennyit számít a bejelentett munkahely, a segély, az már nem kívánkozik vissza a bizonytalanba – mindenkinek kell a jövőkép, a biztonság, vagy éppen az olyan hétköznapi dolgok, hogy tud-e hitelt felvenni, szóba állnak-e vele a bankban? Aki most a vendéglátásban dolgozna, akár válogathat is, van mérlegelési lehetősége, saját maga döntheti el, mi a fontosabb: a plusz ötvenezer zsebbe vagy a kiszámíthatóság?

A korábbi kiszolgáltatottság után sajnos néha már a másik végletbe is átestek egyes dolgozók. Páran elkezdték úgy gondolni, hogy mostantól szívességet tesznek, ha egyáltalán hajlandóak dolgozni is a fizetésükért. Fura mondatoknak voltam fültanúja felvételi beszélgetésekkor – már, ha egyáltalán eljöttek a leegyezett időpontra. Azt éreztem, teljesen kifordult a világ, de a kilengések után, remélem, most talán megáll középen az inga.

A vendégek mit látnak ezekből a változásokból?

Ezekből sajnos nem sokat, maximum annyit, hogy a kevesebb ember miatt kicsit lassabb, nehézkesebb lett a kiszolgálás. Ugyanakkor náluk is voltak változások. Szerencsére az elmúlt húsz évben egyre többen ráébredtek arra, van választásuk. Nagyon egyszerű: ha a vendégek végre nemcsak az árat, hanem a jobb minőséget is elkezdik értékelni, majd ez alapján döntenek, az egy komplett szektort tolhat el a jó irányba. Amíg eltartjuk azokat a helyeket is, ahol nem becsülik annyira sem a vendéget, hogy tisztességes alapanyagokból friss ételeket készítsenek, hanem megelégszünk a mirelit fogásokkal és a porlevessel, addig nehéz a szakmabelieket is rávenni, hogy fejlődjenek, fektessenek a szaktudásba és a minőségi termékekbe.

Emellett egyértelmű előrelépés, hogy azoknak a fiataloknak, akik ma szakácsnak mennek, már vannak sikeres magyar példaképei. Látják, hogy érdemes képezni magukat, világot látni, vízióik vannak a szakmáról, egyre többen érzik úgy, a vendéglátásnak újra van becsülete, ez is egy lehetőség a karrierre és a kiteljesedésre. Volt egy gimnáziumi osztálytársam, akit nem értettünk: érettségi után elment szakközépiskolába szakácsnak tanulni ahelyett, hogy egyetemre ment volna. Akkor lúzernek tekintettük szegényt, mert nem volt még valós becsülete a szakmának. A mai gyerekek más szituációt élnek meg: sokan azért mennek oda, mert ők akarnak az új Rácz Jenők meg Sárközi Ákosok lenni. Ilyen szempontból a média hatása is jelentős a vendéglátásra, de a változás nem egy pillanat alatt történik meg, ehhez hosszú idő és emiatt türelem is kell.

forrás: Zirig Árpád / InStyle Men

Felkészült a változásra a hazai piac, vagy még a régi, évtizedes rossz reflexek a döntők?

A vendéglátásnál az is számít, hogy egy társadalomnak milyen az általános állapota, a fizetőképessége, az igényszintje – sajnos Magyarországon szocializáció kapcsán is alapvető problémák vannak. Nekem is nehéz volt megérteni, ahogy ez a világ itthon működik, mert határozottan látszik, hogy nálunk akár szegényebb országokban, Bulgáriában vagy Szerbiában is sokkal előrébb tart az éttermi fogyasztási kultúra. Ennek az okát elsősorban a kulturális és szocializációs különbségekben kell keresni. Vannak országok, ahol a középosztály körében teljesen természetes, hogy étterembe vagy kávézóba járnak, ez ugyanúgy része az életüknek, mint a családi körben ünnepelt születésnapok. Ezzel szemben a legtöbb ember szemében nálunk még sznob dolognak, urizálásnak hat, ha étteremben és nem otthon étkezel.

Egy vidéki rokonunknál, akárhányszor mentünk, mindig nagy terülj-terülj asztalkám várt. Egyszer felajánlottam nekik, hogy a szokásos ebéd helyett menjünk már el Szegedre, mert nyitott ott egy étterem, amit szeretnék megnézni, és persze szívesen meghívnám a családot is. A kocsiban vettem észre, hogy a háziasszonynak potyognak a könnyei. Megkérdeztem, hogy mi a baj, erre hüppögve azt válaszolta, hogy „így kellett megtudjam, hogy nem szereted a főztömet…” Hiába mondtam, hogy imádom, amit készít, de akkor már mindegy volt. Ők tényleg úgy gondolták, egy olyan ember nem megy étterembe, akinek jó étele van otthon is. Szerintem ez máig általános vélemény az ország jelentős részében.

Rólad mindenki úgy gondolja, hogy állandóan van egy újabb ötleted, és ha valami kész, vagy nem válik be, ugrasz is át az újabb projektre. Úgy tűnik, például a Nudlit is hamar elengedted.

Másfél évig azért csak-csak próbálkoztunk vele, de ott legalább tudom, hogy mi szúrtuk el. Nem az alapötlettel volt a baj, hanem több szakmai hibát is vétettünk. Nem lett volna szabad, hogy önkiszolgáló legyen, és kár volt a belvárosra és a turistákra koncentrálnunk. Azt hittük, érdekli majd a külföldi vendégeket is ez a fajta magyar gasztronómia, de kiderült, ők alapvetően még mindig a sztenderdekre vágynak, gulyásra meg paprikás csirkére. Ráadásul, aki minőséget keres, az nem akar önkiszolgáló étterembe menni, aki meg oda megy, nem értékeli a házi tejfölt, a kézműves kolbászt. Annak a műfajnak sajnos pont az a lényege, hogy olcsó legyen, meg nagy adag. Utólag be kellett látnom, hibáztunk, de a mai napig azt gondolom, hogy máshol, más környezetben életképes dolog lehetne, mert a jó ár-érték arányú termék előbb utóbb megtalálja a helyét a piacon. Ez van, menni kell tovább, van még épp elég más ötletem az asztalfiókban.

forrás: Zirig Árpád / InStyle Men

A csúcsgasztronómiában látsz még tartalékokat, lehet növelni a kört?

Igen, de kell hozzá némi szemléletváltás. Az elmúlt évtizedekben sajnos a minőségi vendéglátás egyre inkább elefántcsonttoronyba szorult. A fine dining szó hallatán olyan helyre gondolunk, ahová ki kell öltözni, ahol tudni kell viselkedni: damaszt abrosz és ezüst evőeszköz van az asztalon. Ezzel párhuzamosan azok a szórakozóhelyek, ahova azért mentél, hogy lazán, jól érezd magad, egyre kevésbé szóltak arról, hogy kaphass valami minőségi ételélményt is. A két irány idehaza elkezdett nagyon szétválni, miközben a világban pont megfordult a tendencia. A világ nagyvárosaiban ma azt láthatjuk, hogy a legfelkapottabb szórakozóhelyek olyan kiváló minőségű éttermek is egyben, ahol dj-k vagy élő zenés programok vannak, sőt nem nézik ki azt sem, aki esetleg táncolna a Michelin-csillagos színvonalú vacsora elfogyasztása után. Szerintem előbb-utóbb itthon is kialakul erre a kereslet, mert egyrészt járnak a magyarok is külföldön, látják, hogy a jó konyha és a szórakozás nem zárják ki egymást, másrészt a turisták is egyre inkább keresik majd itthon is az ilyen hangulatot. Nekem a szórakoztatás és a gasztronómia a két fő érdeklődési területem, ezért kézenfekvőnek tűnik, ha ezeket ötvözhetem. Arról nem is beszélve, hogy már nagyon szeretnék kitörni a fine dining elszigeteltségéből, és szélesebb közönség felé nyitni, több fajta élményt is adni az embereknek.

Van még valami, amiben nagyon hiszek, pedig sokáig azt gondoltam, hogy ezzel a szegmenssel nekem nincs dolgom. Nem sznobériából nem gondolkodtam el, hogy kifőzdét nyissunk, hanem azt reméltem, ez a műfaj a legkelendőbb, ezért a megfelelő kínálat kialakul majd magától. Szerencsére lett pár jó példa idehaza, de sajnos ezek egy része is elkezdett inkább művészkedni ahelyett, hogy tök klasszikus, házias ízekkel, csak magas minőségben szolgálták volna ki az emberek igényeit.

Legyünk őszinték: ha valaki megkérdezi, hova menjen Budapesten, ha egy jó magyaros, házias ételt kíván, még mindig bajban vagyok, mit mondjak neki. Tisztelet a kivételnek, a pár tényleg kiváló helyen kívül még mindig nem tudok semmit sem ajánlani. Több jó indiai vagy kínai étterem van Budapesten, mint magyaros, miközben úgy gondolunk magunkra, mint világvárosra. Ezért a napokban ajánlatot tettünk egy - még a Covid járvány idején bezárt - legendás étkezdére, ami elsőrangú példája volt a minőség és az közérthetőség találkozásának. Nem akarjuk a jól bevált ételeit újragondolni vagy a helyet átpozicionálni – azt szeretném, ha abban a koordináta-rendszerben működne tovább, amiben hosszú évtizedekig az egyik legjobb volt Budapesten. Remélem, sikerül összehozni, és jövőre újra kinyithatjuk. Persze továbbra is a bejáratott néven üzemeltetnénk, csak éppen a Costes csoport minőségi pecsétjével.

Néha úgy tűnik kívülről, hogy megtelt a hazai piac, ha nem is új helyeket, de új ötleteket már nem tud befogadni.

Én ennél bizakodóbb vagyok, de most valóban nehéz időket élünk. A válság, az infláció, a csökkenő fogyasztóerő és fogyasztási kedv mindenképp nehezíti a vállalkozások helyzetét, de csak nem tart ez örökké. Vannak nemzetközi terjeszkedési irányok is, amiken töröm a fejem – állítom, hogy szakítanunk kell ezzel a 93 ezer négyzetkilométeres logikával, mert belterjessé tesz minket. Nem azért, mert annyira globalista volnék, de tudomásul kell venni, a most felnövő generációknak már nincs olyan a fejében, hogy Hegyeshalom: a mi életünkben még jelentettek valamit az országhatárok, de nekik már nem erről szól a világ. Plusz, ha valamiben jónak bizonyulunk a hazai, sok szempontból nehezített pályán, akkor azt érdemes kipróbálni olyan helyeken is, ahol esetleg kevesebb az akadály.

Nem az az ember vagy, aki kifogy az ötletekből…

Ez így van, de 53 évesen már elsősorban nem azon gondolkodom, hogy húsz év múlva mit szeretnék majd csinálni. Egyre inkább az jár a fejemben, hogy a következő pár évben mit kéne még az elképzeléseimből megvalósítani. Ezek egy része ráadásul nem is munka – az egyik fontos célom az, hogy körülbelül az év felében a világot járhassam. Nem szimplán nyaralni vágyom, hanem igazi, a Földet és más kultúrákat megismerő aktív utazással szeretném tölteni az időm jelentős részét.